Közösségépítők
NI: Lelkészségből plébánia – ezt a kis videót láthatta az ünneplő tömeg december 17-én a prágai Autoklubban. Hogy tekintesz vissza erre a folyamatra – erre a két évre?
BZ: A mögöttünk lévő közel két esztendő óriási lehetőség volt arra, hogy új emberekkel találkozzam. Megmondom őszintén, Prágába érkezve volt bennem egy kis félsz, hogy miként fognak elfogadni az itteni emberek, miként tudok teljes körű részesévé válni az itteni magyar életnek. Azért bíztam benne, hogy nyitottságomnak köszönhetően könnyen elfogadtatom magamat. És ezalatt a közel két év alatt valóban elmondhatom, hogy sikerült jó kapcsolatokat kiépíteni az itt élő magyar közösséggel, sikerült megismernem élettörténeteket, több emberrel sikerült mélyebb barátságot is kötni. Látom azt magam előtt, hogy van még küldetésem, van még fölfedeznivaló, van még javítanivaló. Hogy konkrét választ adjak a kérdésre, hogy miként tekintek erre a két esztendőre, azt kell mondjam, úgy mint egy óriási kalandra, amely során nagyon sok mindent sikerült felfedeznem.
NI: Honnan jött az ötlet, hogy plébánia legyen a Prágai Magy Katolikus Lelkészségből? Miért volt erre szükség?
BZ: A katolikus egyház törvénykönyve ahol a részegyházakat taglalja, akkor az egész egyetemes katolikus egyház felosztódik püspökségekre, a püspökségeken belül plébániákra. Nem ismeri azt a fogalmat, hogy lelkészség. Mégis azt látjuk, hogy világszerte működnek különböző lelkészségek diákok részére, betegek részére, különböző foglalkozások részére. Gyakran a nemzetiségek által létrehozott közösségeket is ilyen lelkészség státusszal szokták felruházni, amit tulajdonképpen a törvénykönyvünk nem ismer. Sokkal kézzelfoghatóbb vagy jobban megfogalmazhatóbb egy közösség, ha plébániai struktúrát, plébánia rangot kap, ami különböző jogokkal és közelezettségekkel is jár. Az igény épp ennél az oknál fogva született meg: hogy nem akarunk egy olyan közösség lenni, ami olyan nehezen leírható, megfogalmazható, hanem ha már az egyházi törvénykönyv lehetőséget biztosít arra, hogy egy nemzetiségi csoport személyi plébániát hozzon létre igényeinek megfelelően, akkor éljünk ezzel a lehetőséggel. A Prágai Érsekség részéről eme kérelmem meghallgatásra talált, így nyitottá vált előttünk az út, hogy megtegyük a konkrét lépéseket annak érdekében, hogy a lelkészségből, ami egy eléggé képlékeny, jogilag nehezen leírható jogi személy, egy stabil plébániát hozzunk létre.
NI: A plébániaavató nagyszabású ünnepség volt, jelentős vendégek érkeztek ide, jelezvén, mennyire fontos ez az alkalom. Milyen visszajelzéseket kaptál tőlük?
BZ: Az ünnepségen megtisztelt jelenlétével Erdő Péter bíboros úr, Magyarország prímása, természetesen jelen volt a helyi megyés főpásztor, Dominik Duka bíboros úr. Úgy gondolom, hogy már az egy nagy esemény, ha egy rendezvényen jelen van a püspök. De ha már jelen van a bíboros, illetve jelen van két bíboros – két különböző ország prímása, ez egyértelműen aláhúzza azt a tényt, hogy egy jelentős eseményről van szó. Erdő Péter bíboros úr személyéről tudni kell, hogy Rómában a központi egyházi vezetésben is nagyon jelentős szerepet betöltő személyről van szó, akinek a határidőnaplója úgy gondolom, nem ismeri az üres helyeket. Számomra óriási megtiszteltetés volt, hogy elfogadta meghívásunkat, örömmel érkezett közénk. Ilyen magas rangú egyházi jelenlét csak azt támasztja alá, hogy itt, Közép-Európában nemcsak a V4-es együttműködés keretén belül, hanem egyáltalán a nemzeti kisebbségekre való odafigyelés jegyében egy igenis nagyon fontos szempont.
NI: Az ünnepi szentmise alapigéje Keresztelő Jánosról szólt, majd magának Jézusnak a kérdéséről – Ti kinek vallotok engem? Fontos az ilyen önmegvallás, öndefiníció a prágai magyar diaszpóra életében is?
BZ: Mindenféleképpen igen. Az örök kérdés – amely a filozófiának is az egyik lényegi alapja – nem beszélve arról, hogy a keresztény filozófiának aztán abszolút: a ki vagyok én? Nemcsak az, hogy kinek tartanak engem az emberek, hogy mások mit gondolnak rólam? Bár ez egy létfontosságú szempont, de ki vagyok én? Az az igazi lényeg, hová tartok, honnan indultam, és mi az én életemnek a célja? A nagyváros anonimitásában, mint például itt, Prágában, is azt látjuk, hogy nagyon sok ember cél nélkül bolyong, úgy tengeti az életét. Ez hozzátartozik a cseh mentalitáshoz, amelyet az itt élő magyar is nemegyszer a magáévá tesz: élek a mának – carpe diem. Ami azonban a keresztény filozófiával összeegyeztethetetlen. A keresztény életnek van célja, van kezdete és az Istenre irányul. Amikor mi föltesszük magunknak a kérdést: kinek tartanak minket az emberek, kinek tartom önmagamat? – ez a kérdés önértékelésre hív bennünket. Ezt az önértékelést – merem azt mondani – időről időre nagyon alaposan meg kell tennünk. Láttam az itt élő magyar közösségben, amikor ideérkeztem Prágába, megtörténtek az első magyar szentmisék, az első gyónások, az első beszélgetések, az első plébániai alkalmak, nagyon sokan elgondolkodtak azon, hogyan éltem eddig. Mit vár tőlem az én hitem? Mit vár tőlem az az Isten, akiben az én szüleim, nagyszüleim, az én felmenőim olyan erősen bíztak? Akitől lehet, hogy itt, Prágában élve tíz-húsz év alatt erőteljesen eltávolodtam? És ennek a kérdésnek az újból és újból való megfogalmazása arra kényszeríti az embert, hogy erre válaszokat adjon: valóban ki vagyok én? Nemcsak azt, valóban kinek tart engem a másik ember – kinek tart engem a munkatárs, kinek tart engemet a cseh közösség? Hanem elsősorban kinek tartom önmagamat? Ezt a kérdést kell keresnünk. A plébánia egyik elsődleges küldetése, hogy eme kérdés megválaszolásában segítő kezet tudjon nyújtani.
NI: Milyen változásokat hozott vagy fog hozni a plébánia a prágai magyarság életében? Hoz esetleg gyakorlati változásokat is?
BZ: A plébánia jogi személy, amely 2017. 12. 1-től a Cseh Kulturális Minisztérium által lett bejegyezve, szerves része lettünk a Prágai Főegyházmegyének, a többszáz plébánia egyike, amelynek az élén a mindenkori plébános áll, akit a prágai érsek nevez ki ebbe a tisztségbe. Ez az én esetemben is megtörtént: egy külön megbízólevéllel a plébánia élére állított Dominik Duka bíboros úr. Ez a jogi háttere – egy erőeljes jogi státusszal a cseh civil szférában elfogadott jogi személyiséggel bíró jogi személyiség lettünk. Nyilván ez lehetőséget nyújt arra is, hogy a működésünket meg tudjuk alapozni különböző pályázatok, vagy források igénybevételével. Másrészről kötelezettségünk született, hogy anyakönyvezést folytassunk a keresztelések, bérmálások, házasságkötések, elhalálozásokkal kapcsolatban, részletes beszámolókat kell küldenünk az érsekség felé. De hangsúlyozom: a prágai egyházmegye életében a többi plébániával teljesen egyenrangú plébánia lettünk.
NI: Új év van, ilyenkor az ember sokmindent tervez, készít. Te mit szeretnél idén, mit tervezel a magyar Plébánia életében?
BZ: Nagyon sokszor halljuk az új év első napjaiban, heteiben az újévi elhatározásokat, fogadalmakat, amit én nem nagyon szeretek. Mindig azt szeretem hangsúlyozni, újév kapcsán, hogy az új év az egy új lehetőség, egy új harc. Ez rendkívül fontos, hogy ne meneküljünk lapos elhatározásokba, hogy az idén majd valahogy ezt és ezt nem fogom, vagy ezt és ezt megteszem... hanem, legyen bennünk egy új lendület. A plébániára vonatkoztatva szintén ezt látom, hogy nekünk új lendület kell, hogy ami eddig jelen volt, azt ne engedjük ellaposodni. Többször hangsúlyoztam már, hogy az életfilozófiám: amit nem emelünk, az süllyed. Emelnünk kell a 2018-as eszendőben is, nem szabad engednünk, hogy süllyedjünk, és ehhez nyilván kell egy összetartás, kellenek elképzelések. Januárban elkezdtük a felnőtt hittant. Az első alkalmon tizenketten vettek részt, a keresztség szentsége volt a fő téma. Az az elképzelés, hogy havonta egy alkalommal egy felnőtt hittan keretén belül találkozzunk és beszélgessünk hitünk titkairól. Úgy gondolom, hogy erre nagy igény van. Szeretnénk folytatni a fiatalokkal megkezdett ifjúsági köröket, a gyermekhittan is folytatódik, előreláthatóan meglesz az első elsőáldozás is az idén – ez is egy nagy ünnepség lesz, plébániai síelést tervezünk a február hónapban... ilyen apró, kisebb lépésekkel szeretnénk közösséget kovácsolni, hogy a plébánia egy olyan intézmény legyen – nevezzük inkább otthonnak, ahol mindenki otthon érezheti magát függetlenül attól, hogy milyen korú, függetlenül attól, hogy mi a foglalkozása. A plébánián érezzük azt, hogy Istenben, Isten gyermekeiként mi mindannyian egyek vagyunk, és itt otthon vagyunk.
NI: Talán nemcsak az anyaországban jellemző, hogy a vallás, a vallási élet, a templombajárás inkább az idősebb korosztályt foglalkoztatja. Viszont úgy látom, hogy Prágában nemcsak az idősebbek járnak az alkalmakra, hanem a fiatal felnőttek is, akik hozzák a gyerekeiket is ide. Hogy szólítod meg a fiatalokat? Itt nemcsak a diákokra, hanem a karrierjüket kezdő fiatal felnőttekre gondolok.
BZ: Egyetértek azzal a kijelentéssel, hogy sok helyen a plébániai élet főszereplői az idősebb korosztály. Ennek nagyon soktényezős háttere van. Itt élünk egy elöregedő Európában. Azt azért tudni kell, hogy Európa nem fiatalodik – ezzel számolni kell, ez egy nagyon fontos szempont. Itt élünk egy rohanó világban, ahol a fiatal azt mondja, hogy neki még iskolai kötelezettségei vannak, aztán jönnek a párkapcsolati kötelezettségek, aztán jönnek a családi kötelezettségek, a gyereknevelés, aztán jön a karrierépítés, a munkahely. Isten ezidő alatt zárójelbe van téve. Majd amikor ezek az egyéb szempontok elmúlnak, a második helyre tett Isten az első helyre kerül, ilyenkor az ember már megöregszik, akkor rádöbben arra, hogy amit eddig elmulasztottam, azt be kellene pótolnom, mert az a nagy találkozás egyre közelebb van. Ez egy harmadik szempont ahhoz, hogy választ adjak, hogy a templomainkban egy elöregedő közeggel találkozunk. Azonban nem mindenhol van ez így: vannak nagyon élő közösségek, vannak nagyon fiatalos közösségek, ahol tényleg elvétve találunk egy-egy idősebb embert. Prágában a közösség szervezésében óriási segítőeszköz az informatika, a modern kommunikációs eszközök, közösségi oldalak, a honlapok stb. Ezeken a kommunikációs eszközökön keresztül mondhatnám azt, hogy játszi könnyedséggel meg tudjuk szólítani a fiatal generációt, hiszen már ezt a felvidéki szolgálatom alatt is észrevettem, hogy a fiatalokat ezeken a közösségi oldalakon tudjuk a legkönnyebben elérni. Már nem az SMS, már nem is az email az igazán menő dolog, hanem a legmodernebb kommunikációs csatornák azok, amelyeken keresztül valóban el lehet juttatni a közösségi programjainkról a legalapvetőbb információkat. Néha már azt gondolom, hogy a csapból is mi folyunk – lehet, hogy túlmutatjuk magunkat, vagy túlreklámozzuk magunkat. Egy ilyen világban élünk, aki szeretné magát megmutatni, aki szeretne valahol az élen járni, annak kell, hogy a reklám lehetőségével éljen.
NI: Úgy látom, hogy a fiatal felnőttek nemcsak passzívan vesznek részt az eseményeken, hanem aktív résztvevői pl. a miséken és a rendezvényeken is szolgálnak, segítenek a szervezésekben. Vajon fontos volt ez nekik már az ideérkezted előtt – volt itt esetleg egy kemény mag, akikkel együtt lehetett dolgozni, vagy ez így alakult, hogy pont most szerveződik ez a kis csapat?
BZ: Ideérkezésem előtt a katolikus közösségi élet szinte megszűnt. 15 évvel ezelőtt tartottak Prágában utoljára magyar nyelvű szentmisét. Előtte a visszejelzésekből azt sikerült leszűrnöm, hogy egy jól működő katolikus közösség volt. Ha jól informálódtam, havi egy alkalommal voltak a magyar nyelvű szentmisék, ahová kb. 30-40 ember járt rendszeresen, komoly beszélgetések követték ezeket az összejöveteleket. A lelkipásztor távozása miatt azonban a közösség is megszűnt. Azt lehet észrevenni, hogy ez a közösség valóban szomjazott az új lelkipásztorra, konkrét lépéseket tett az egyházi vezetőség felé. Amikor ideérkeztem, találkoztam egy maggal, amely sok esetben az emlékeiből táplálkozott, próbálta volna elképzelni az újonnan létrehozott lelkészség életét a régi emlékekre építve, tehát megvolt bennük ez az akarat, a tenniakarás. Amikor megtapasztalták, hogy én nyitott vagyok az ő elképzeléseikre, hogy szeretnék partner lenni az ő terveikben, akkor egyre többen jelentkeztek, hogy ezt is lehetne, azt is lehetne, és hogy ők ebben valóban készek segítőjobbot nyújtani. Így nem volt nehéz építkezni. Úgy gondolom, ha valaki egy közösségben szerepet vállal, a közösségbe energiát, időt fektet, akkor azt értékelni fogja. Ha valamit ingyen kapok, amiért semmit nem kell tennem, amiért nem kell megküzdenem, az egy rövid távú siker szokott lenni általában. A sikeres dolgokért meg kell keményen dolgozni.
NI: Hogy alakul a generációk közötti párbeszéd? Lehet hidakat építeni közöttük, vagy úgy látod, hogy mindenki a maga kis csoportjában keresi a hitéleti kérdésekre föltett válaszokat?
BZ: Nyilván a magyar pasztorációban előnyt élvez az ún. rétegpasztoráció: külön hittan a gyermekeknek, külön hittan, illetve találkozó az egyetemista fiatalok részére, külön beszélgetések az idősebb korosztály részére. Azonban azt látom, hogy a szentmiséket követő agapékon, összejöveteleken a huszonéves a 70-80 évessel úgy beszélget, mint régi ismerős, mint unoka a nagyapával például. Látom azt, hogy sikerült egy családias légkört megteremteni. Például amikor a szent István-ünnepségre készültünk, a fiatal és a nyugdíjas ugyanolyan fontosnak tartotta, hogy egy méltó ünnepséget tudjunk szervezni. Vagy a plébánia megalapító ünnepségén tényleg minden korosztály kivette a maga lehetőségeihez mérten a részét a szervezésben. Vagy a meghirdetett felnőtt hittanon ott voltak az egyetemisták, a nyugdíjas korosztály, természetesen képviselte magát a középkorosztály is. Úgy gondolom, hogy a rétegpasztoráción túl, amikor különböző generációk találkoznak a plébánia által rendezett különböző alkalmakon, akkor igenis sikerül megvalósítanunk azt, hogy a közösségi szellem, a katolikus értékrend, a keresztény mivoltunk az hídépítő erővel bír.
NI: Ha jól tudom, nemcsak a magyar közösség plébánosa vagy, hanem ugyanúgy a szlovák és a cseh gyülekezeté is. Bizonyára nem egyszerű mindezt összehangolni.
BZ: Igen, hát ez egy kihívás. De egy óriási kihívás. Úgy gondolom, hogy mi, közép-európai népek nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy csak önmagunknak éljünk, és magunkba forduljunk. Vegyük csak alapul az Osztrák–Magyar Monarchiát, amely egy többnemzetiségű, ámbár jól működő szervezet volt. A Visegrádi Négyek is valamilyen módon erre törekszenek. Nagy öröm számomra, hogy egy templomban, egy plébánia épületben barátként, testvérként együtt tud működni cseh, szlovák és magyar. Ez olyan mértékben valósul meg, hogy a különböző rendezvényekre szinte az egyik közösség a másik közösség tagjait is meghívja. Egy jó példa erre a szlovák közösség által szervezett plébániai bálra elfogadták a meghívást a magyar közösség tagjai is. Vagy amikor templomtakarítást szervezünk, akkor mind a három plébánia képviseli magát a takarításon. Vagy nagy öröm volt számomra, amikor szt. István királyt ünnepeltük a nyár folyamán, a megvendégelésen jelen voltak szlovák családok is. Vagy a plébánia megalapító ünnepségére meghívtunk a cseh plébánia részéről képviselők egy csoportját, a szlovák plébánia részéről a képviselők egy csoportját, és otthon érezték magukat. Lévén hogy a Prágában élő magyar közösség zöme, döntő többsége beszéli a szlovák, illetve a cseh nyelvet, nincsenek nyelvi akadályok, így a három közösség nagyon szépen együtt tud működni. Adja a jó Isten, hogy a továbbiakban is így maradjon.
NI: A csehekről az a hír járja, hogy Európa egyik leginkább ateista népe. Hogy látod te ezt? Találkoztál esetleg ilyen megnyilvánulásokkal, falakkal az itteni szolgálatod során?
BZ: Egy statisztikai adattal kezdenék. A Prágai Főegyházmegye területén kb. kétmillió ember él, és ebből 120 000 katolikus. Tehát ez a Prágai Egyházmegye lakosságának 6%-át jelenti. 6% katolikus ez valóban nagyon kevés európai viszonylatban. Azonban azt kell mondanom, hogy az itt magát katolikusnak vagy kereszténynek mondó ember a vallásához erősen ragaszkodik. Ebben az egyre inkább elvilágiasodott, pogány, anonim környezetben föl meri vállalni a kereszténységét, és ez megerősíti őket hitükben. Másrészt nem mondhatom azt, hogy találkoztam valamilyen ellenszenvvel vagy idegenkedő hozzáállással. A cseh ember a dolgokat nem szereti túlkomplikálni, nagyon racionális. És ez erőteljesen visszatükröződik a vallási életben is.
NI: Tervezel közös alkalmakat szervezni a cseh, magyar és a szlovák híveknek? Említetted, hogy nyelvi akadályok nincsenek, illetve hogy baráti, testvéri viszonyban vannak a gyülekezeti tagok.
BZ: Speciális közös programban még nem gondolkodtam. Vannak részeredményeink – hangsúlyozom, a bálon részt vettek, különböző rendezvényeken, amelyeket meghirdetünk, a síelésre, amelyre biztosan csatlakoznak hozzánk szlovák, illetve cseh hívek. Egy közös program, amelyet ilyen szándékkal hirdetnénk meg a cseh, magyar és szlovák közösség részére, még nem fogalmazódott meg bennem.
NI: Nemcsak Prágában van magyar diaszpóra, hanem Brünnben és Ostravában is van nagyobb magyar közösség. Felmerült-e esetleg az igény arra, hogy ezekben a városokban is legyen aktívabb lelki élet, esetleg személyi plébánia vagy lelkészség alakuljon ott ki?
BZ: Őszintén szólva nehezen tudnám elképzelni, illetve kivitelezni, valamilyen szinten luxusnak tartanám, hogy Ostravában és Brünnben is lenne egy külön lelkészség, esetleg plébánia. Ostravában évente több alkalommal tartunk magyar nyelvű szentmisét. Az ottani CSMMSZ Alapszervezet ezt nagyon lelkesen szervezi, meghívnak, majd egy közös ebéddel, együttléttel zárjuk ezt a szentmisét, jó beszélgetésekkel. Brünnben igyekszünk havi rendszerességgel magyar nyelvű szentmisét tartani az ottani Szent Család templomban. Ez egy új keletű dolog, 2017 vége felé kezdtük el rendszeressé tenni, és úgy látom, hogy van rá igény. Szombat esténként, ill. szombat délután találkozunk Brünnben, és terveink között szerepel, hogy ne csak egy szentmise legyen, hanem a szentmise után legyen alkalom leülni beszélgetni az ott lévő közösséggel, ha más nem, akkor egy sörözés keretein belül.
NI: Mint tudjuk, Prága kulturális élete nagyon gazdag, és sok lehetőséget kínál. Hogy tud ezzel élni a magyar plébánia?
BZ: Lévén, hogy a magyar plébánia helyszíne a belvárosi Szt. Henrik és Kunigunda templom lett, ami a Vencel tértől nem messze található, nagyon jó a megközelíthetősége, így már több alkalommal fölkértek, fölkerestek bennünket, hogy legyünk társszervezők különböző kulturális programok, rendezvényekben, részt vegyünk a Nyitott templomok éjszakája elnevezésű programban. Érdekességként jegyezném meg, hogy este hattól éjfélig több mint kétezer vendég látogatta meg a templomot azon az éjszakán, ahol pl. magyar borokat, szlovák sajtokat kínáltunk az idelátogatóknak a plébánia pincéjében. Egy nagyon szép kulturális, de egyben hitéleti program is volt ez. Igyekszünk a prágai magyar egyesületekkel együttműködve, a cseh és szlovák szervezetekkel együtt karöltve minőségi programokat szervezni, abban vagy főszervezőként vagy társszervezőként segítő jobbot nyújtani.
NI: Sok mindent elvárhatnak egy plébániától, még többet magától a plébánostól. Bizonyára segítséget is szoktak felajánlani a gyülekezeti tagok, ezt már említetted korábban. Egy másfajta segítség az anyaországtól a Petőfi Program. Hogy látod, hogy tud bekapcsolódni az itteni életbe a mindenkori ösztöndíjas?
BZ: Valóban a plébániai élet soha nem lehet egy egyszemélyes küldetés vagy program. Mindig közösségben kell gondolkodni, és a plébános elsőrendű feladata, hogy jó szervező legyen. Azt szokták mondani, hogy plébánia a közösségek közössége. A plébánosnak az lenne a feladata, hogy különböző csoportok vezetőivel intenzíven tartsa a kapcsolatot, és koordinálja az eseményeket. Hála Istennek már itt, Prágában is sikerült megtalálni azokat az embereket, akikre bátran lehet támaszkodni, akiknek a segítségével számolhatok. Minden bizonnyal a Petőfi ösztöndíjas ebben mindig kiemelt szerephez jut, hiszen általában szakavatott, közösségépítésben jártas embereket küldenek épp azzal a céllal, hogy az itt élő közösségeket tapasztalataik, tudásuk által támogassák. Nagyon jó kapcsolatokat ápolunk az ösztöndíjasokkal, és úgy gondolom, hogy nagyon hasznos lenne, ha a jövőben a plébánia egy önálló, a plébániai igényeknek megfelelő ösztöndíjast tudna foglalkoztatni.
NI: Köszönöm szépen a beszélgetést.
Az interjút készítette: Nagy Ildikó, ösztöndíjas
