Jelenlegi hely
Diaszópra és Szórvány
A diaszpóra tudományos megközelítése
A külhoni magyar közösségek legalább két nagyobb kategóriára oszthatók. Egyrészt a határváltoztatások – elsősorban a trianoni békeszerződésben rögzített új államhatárok – következtében kialakult, ún. őshonos (autochton) kisebbségi közösségekre. Másrészt a migrációs eredetű (allochton) diaszpóra-közösségekre. A következőkben ez utóbbi közösségtípus főbb jellemzői kerülnek bemutatásra.
A fogalmi kereteket tisztázva, diaszpórának nevezzük azokat a 1) földrajzilag széttagolt migrációs eredetű makro-közösségeket, melyek 2) az őket körülvevő társadalomba integrálódtak, de nem teljesen asszimilálódtak, és 3) szimbolikus vagy objektív kapcsolatban állnak más területeken élő, de azonos származásúnak vélt rokon közösségekkel, valós vagy elképzelt óhazájukkal vagy anyaországukkal. Ennek az általános definíciónak a kiegészítéseként fontos megjegyezni, hogy a migrációs eredet – mint a diaszpóra alapkritériuma – elsősorban nem a tényleges, tehát a személyesen átélt migrációt jelenti, hanem az elvándorlás eseményének kollektív tudatban való megjelenését, szimbolikus, közösségformáló erejét.
A jelenkori magyar emigráció – a klasszikus kivándorlási hullámokkal összevetve – arányaiban kisebb, időben jobban eloszlik, s inkább gazdasági, mint politikai jellegű. Az újonnan kivándorlókról azonban még nem tudhatjuk: diaszpórává válnak-e, vagy idővel az őket körülvevő társadalomba asszimilálódnak, esetleg továbbvándorolnak vagy hazaköltöznek. A diaszpóralét lényegében egy hosszú távú jelenség, melyet az „idegenben élés” tartóssága jellemez.
A szórvány tudományos megközelítése
A szórvány kifejezés jelentéstartalmát tekintve okkal nevezhető hungarikumnak. Általánosan elfogadott definíciója ugyan nincsen, azonban a tudományos, politikai és hétköznapi életben is létezik hallgatólagos közmegegyezés, miszerint a szórvány minden olyan helyben – tehát nem migráció következtében – kisebbséggé vált etnikai, nemzeti vagy vallási alapon szerveződő közösség, mely az asszimiláció hatására tömbszerűségéből fokozatosan veszít.
E vélelmezett etnikai tömb mint eredeti (vagy ideálisnak tartott) állapot széttöredezettségének, diszperziójának, térbeli keveredettségének, tehát az úgynevezett szórványosodás folyamatának megítélése az idő során érzelmi telítettséggel is párosult. Így a magyar belső használatú szórvány fogalomban meghatározóvá vált a maradék-jelleg, a reziduális helyzet, a regresszió, a veszélyeztetettség, a magárahagyatottság szemantikai komponense. Következésképpen igen eltérő kulturális és szociális helyzetű csoportokat sorolnak e kategória alá. A szórványközösségek tagjai bár szétszóródva élnek, más etnikumok között, de nem elszigetelten. Környezetükkel egymásra kölcsönösen ható kapcsolatot tartanak fenn, mely dinamikusan alakítja kulturális és nyelvi sajátosságaikat. A többségi társadalommal való találkozások, interakciók során, a kontextusnak megfelelően kifejezésre jutó kulturális jegyeik, lényegi jellemzőik folyamatos változás alatt állnak. Ennek figyelembevétele a szórványkutatásban új perspektívába helyezte a téma megközelítését. A szórványról mint elkülönült, statikus, számszerűen körülírható állapotról áthelyezte a hangsúlyt a szórványosodás folyamatára. E folyamat domináns jellemzője az asszimiláció.
