Közösségépítők
Kedves nővér! Először is köszönöm, hogy eleget tesz kérésemnek, s mesél az életéről. Mindig öröm beszélgetnünk. Kérem, meséljen gyermekkoráról!
Újpesten születtem, majd Rákospalotán laktunk. Négyen voltunk testvérek, két fiú és két lány, én a harmadik gyermek voltam. Nagyon szép és boldog gyermekkorunk volt. Sajnos édesanyánk tíz éves koromban agyvérzést kapott, és hirtelen meghalt. Nagyon szép családi életet éltünk, szerettük egymást. Mint pedagógus is, mindig hangsúlyozom, hogy az első gyermekévek meghatározóak az ember életében. Itt, a rendtársak között is érzem azt, amit én otthon, mint gyermek kaptam. Ugye, négyen voltunk testvérek, mindig négy felé kellett osztani azt, amit kaptunk. Ha valaki nem volt otthon, annak félretettük a részét. Ha beteg volt, körülvettük. Normális, helyes, szerető családi környezet vett körül. Édesapánk hegedült, mi pedig sokat énekeltünk, főleg népdalokat. Sok szép gyerekkori emlékem maradt.
Elmondana néhányat?
Vasárnaponként együtt volt a család, segítettünk édesanyánknak a főzésben, terítésben. Ebéd után elküldtük őt pihenni, mi pedig elmosogattunk. Négy óra körül édesapánk vette a hegedűjét, csendben körülvettük édesanyánkat, hogy felébresszük. Ő pedig a muzsikára, énekszóra kinyitotta szemeit s ezt suttogta: - Én vagyok a legboldogabb édesanya a világon! Anyák napjára az iskolában rendszeresen kis ajándékot készítettünk. Ki-ki képessége, lehetősége szerint. A fiúk papírhajtogatással, a lányok hímzéssel, horgolással készítettek valamit. Egyik alkalommal mind a négyen összeálltunk, s elhatároztuk, hogy valamit vennénk anyukának. De mit, és honnan legyen rá pénz? Mivel mindannyian kaptunk naponta 5-5 fillért, hogy iskolába menet a péknél vegyünk magunknak egy-egy kiflit tízóraira, azt találtuk ki, hogy egyik nap a fiúk, másik nap a lányok felezik a kiflijüket, s így félretesszük a napi 5 fillért. Így is történt. Anyák napja előtt az összespórolt pénzzel elmentünk a kézimunka üzletbe megvenni a kis hímzett terítőt. Kiválasztottuk, s az eladó néni szép kis csomagot készített. Délután volt a köszöntés. Hegedű s ének volt a bekezdés, majd édesapánk vette az ő ajándékát, egy szép dobozt, amelyben egy perzsa kis kalap volt, amire édesanya vágyott. Megvolt az öröm. Aztán jöttünk mi. Elmondtuk a megtanult kis versikéket, és nővérünk átadta a kis ajándékot. Kinyitva elcsodálkoztak szüleink, s kérdezték: - De hát honnan? Hogyan jutottatok ehhez? S elmeséltük. Mindketten könnyeztek örömükben.
Hogy éltek abban az időben? Az 1930-as évek közepéről beszélünk, közvetlenül a háború kitörése előtt.
Nagyon egyszerűen éltünk. Édesanyánk otthon volt a gyerekekkel. Édesapámnak volt egy kis üzeme, amelyet ő indított el. Bőrlábtörlőket gyártott. Előtte a Wolfner bőrgyárban dolgozott, mint raktárnok. A gyár cipőket készített, s amikor a talpat és a sarkat kivágták, maradt hulladék anyag. Édesapám kitalálta, hogy a levágott hulladékot formára vágva, hat-nyolc darabban drótra összefűzve, mint a sakktábla, eladható lábtörlőnek vagy szőnyegnek. Ebből éltünk szerényen. Ebédre volt egy leves, főzelék és a tészta. Vasárnap édesanyánk vett egy pár csirkét. Hatan voltunk, a négy comb a gyerekeké volt, édesapánk a püspökfalatot kapta, s édesanyánk vette, ami maradt. Az aprólékból készült a jó leves.
Édesanyja halálával minden megváltozott…
Édesanyánk egyik nap kora délután nagyon fáradt volt, lepihent. Agyvérzést kapott, s este hétkor meghalt. Édesapánk - jót akarva nekünk - két év után megnősült. Rákospalotán a házat eladtuk, s beköltöztünk Zuglóba, a mostoha házába. Nagyon szomorú s fájdalommal teli évek következtek. Szeretetet nem kaptunk, csak szidást, meg nem értést. Szegény édesapánk, amikor este fáradtan hazajött, csak panaszt, szidást hallott rólunk. Bátyámat el is zavarta otthonról – őt egyik nagynénénk befogadta –, s mikor nővérem, majd én is az általános iskolát befejeztük, Dombóvárra kerültünk az orsolyiták intézetébe, s ott végeztük el a tanítóképzőt. Ez volt az én találkozásom is a renddel.
Közben kitört a háború. Hogy élték meg?
Mi az iskolában sokáig nem éreztük a háborút. Harmadikos képzős voltam, amikor az oroszok közeledtével hazaküldtek bennünket. A budapesti ostromot már otthon, Zuglóban éltem át édesapámék mellett. Az oroszok egyre közeledtek, Rákosszentmihályról lőtték Budát [a németek állásait – szerk.megj.], s reggelente már hallottuk az ágyúk zaját, tudtuk, hogy az oroszok megérkeztek. Amikor az oroszok betörtek a házunkba, mindent felforgattak a lakásban, édesapánk hegedűjébe egy baltát vágtak. Mikor édesapánk ezt meglátta, feljajdult, s szomorúan mondta: - Gyerekeim, édesapátok soha többé nem fog hegedülni! Ma is magam előtt látom szomorú arcát!
Nem bántották magukat?
Bennünket hál’ Istennek nem. Nagynénémék körülbelül tíz percre laktak tőlünk. Huszonöt év körüli lánya volt. Azt a részt már elfoglalták az oroszok. Nagyon féltette a lányát hallván a borzalmakat a környezetében. Egyik nap lehozta őt hozzánk a pincébe. Alighogy megérkeztek, máris zörgettek a pinceajtón. Unokanővérünket ráfektettük a földön fekvő matracra, letakartuk, s a nővéremmel együtt copfos kislányokként ráültünk, s horgoltunk, kötöttünk. Az oroszok azzal jöttek be, hogy ide lejött egy fiatal nő. Kilesték. Édesapám szabadkai volt, tudott szerbül, s valamelyest megértette az oroszt. Váltig állította, hogy ide nem jött le senki. Közben az alattunk fekvő unokanővérünk fogta a keresztjét, és imádkozott. Miután végigkutatták a pincét és nem találták meg, az oroszok elmentek. Sajnos, a házban egy háromgyermekes édesanyát megerőszakoltak! Meg is szülte gyermekét, felnevelte. A lány sokat szenvedett a többi testvérétől, mert nem akarták őt elfogadni. Felnőtt korára azonban anyagilag és emberileg ő segítette a testvéreit és az öreg édesanyját is!
Miből és hogyan élt a család az ostrom idején? Hiszen a háború alatt az élelemellátás nyilván nem volt zökkenőmentes, és az ostrom idején, jó két hónapig Budapest hermetikusan el volt zárva a külvilágtól.
Amíg az oroszok jöttek-mentek, hajnalban a nővéremmel és az unokanővéremmel elmentünk az uzsoki utcai kórházba. A betegeket az alagsorban helyezték el a bombázások, belövések miatt. Mi segítettünk a betegápolóknak: a kimosott kötszereket hajtogattuk, a sebészeti szerszámokat tisztítottuk, törölgettük. Budapesten nagyon nehezen lehetett élelemhez jutni, ezért nagyon sokat éheztünk. A kórházban azonban kaptunk ebédet. Sötétedés után mentünk haza, igyekeztünk elkerülni az oroszokkal való találkozást, nehogy elvigyenek bennünket.
A háború végével folytatta a tanulmányait?
A háború befejeztével visszatértem Dombóvárra, és befejeztem a tanítóképzőt. 1947 augusztusában beléptem az orsolyita rendbe. A két éves noviciátus [próbaidő – a szerk.megj.] végeztével szerzetesi fogadalmat tettem, és felkerültem a rend budapesti tanulmányi házába. Az állami egyetemre mint szerzetes nem pályázhattam. Közben ugyanis az egyházi intézményeket, iskolákat, kórházakat és egyesületeket egy-két kivételtől eltekintve államosították, a szerzeteseket pedig – rendszerint éjszaka – teherautóval más és más rendházakba tömörítettek a több hónap utáni végleges állami feloszlatásig. Ezt követően ki-ki oda ment, ahol szülei, testvérei, a rokonság vagy más ismerős be tudta fogadni. Engem az egyik nagynéném vett magához, mivel édesapámékhoz nem volt lehetőségem menni. Az állam a házat, lakásának egy részét és kis üzemét államosította, s házmesterként kényszerült igen szegényesen megélni a mostohánkkal és öcsémmel. Cselédként dolgoztam több családnál addig, amíg egy ismerős jóvoltából segédmunkás lettem a Kertészeti Kutató Intézet Dísznövénytermesztési Osztályán Budatétényen. Természetesen a felvételi elbeszélgetésen csak a polgári iskolai végzettséget közöltem, mert az erősödő kommunista rendszerben a párt és a párttitkár ideológiai iránymutatása alapján alakították az oktatást. A kutató intézetben a kezdet nehéz volt, mivel kertészeti ismereteim nem voltak.
Van ehhez kapcsolódóan egy megmosolyogtató története.
Igen! Rákospalotán, ahol gyermekkoromban laktunk, a bejárati folyosó nyitott oldalán vagy húsz szőlőtőke volt. A szőlő nőtt, a spárgán felfutott, ahogy tudott, de termése alig volt. Nagyapánk Újpesten lakott, s egy látogatásunkkor felteszi a kérdést: - Gyerekek, mikor lesz a szüret? Mi tudtuk, hogy nincs mit szüretelni, de azt válaszoltuk, hogy megkérdezzük apukát. Hazaérve hát megkérdeztük, tudván, hogy nincs mit szüretelni. A kapott válasz: - Gyerekek, lesz szüret! Két hét múlva, vasárnap. - válaszolta édesapánk. A nagypapával közöltük ezt. A kijelölt vasárnap reggel kimentünk a piacra, s megvettünk vagy 20-25 kiló gyönyörű szőlőt, majd rafiával szépen felkötöztük. Gyönyörűen megteltek a tőkék! Mosolyogva mentünk nagyapánk elébe, sejtve, hogy nem vár ő bő termést, hiszen ismerte a háztájunkat. No, de amikor a kapuhoz ért, megtorpant a meglepetéstől: Micsoda dús termés köszönti őt! Ennyi gyönyörű teli-teli fürt! A mosoly, az öröm, a kacagás kísérte a kedves családi szüretet.
Kedves történet. Szóval a Kertészeti Kutatóban dolgozott. Meddig?
Ott mint segédmunkás dolgoztam, ugyanakkor élt bennem a vágy, hogy tovább tanuljak. Ezért jelentkeztem a Kertészeti Főiskolára, gondolván, hogy munkásként csak felvesznek. Hát nem vettek fel. Ekként értesítettek: „Felvételi vizsgája sikerült, de túl sok volt a jelentkező, betelt a létszám.” Egy, a főiskolán dolgozó ismerős hölgy révén megtudtam, hogy a dossziémra ez volt írva: „Politikailag fejlődésképtelen a felsőbb tanulmányokra”. Nagyon elkeseredtem, mert ezek után tudtam, hogy minden főiskola kapuja bezárult előttem. A Kertészeti Technikum igazgatója családi ismerős volt, aki, miután megtudta, mi történt, javasolta, hogy végezzem el a technikumot. Elismerik a képzőt (mint érettségi szintet), az első év két tárgyából különbözeti vizsgát tehetek, s három év alatt elvégezhetem a technikumot. Ez így is történt, kertészeti technikusi képesítést szereztem, s dolgoztam tovább a kutatóban.
Tanítani is elkezdett végül. Említette az egyre fokozódó ideológiai nyomást az oktatásban. Mit tapasztalt?
Mivel a kutatóban a közvetlen főnökömmel egyre nehezebbé vált a kapcsolatom, és a Galgahévízi Általános Iskolában kerestek egy biológia-ének szakos tanárt, jelentkeztem erre az állásra. Az iskola igazgatójával megbeszélhettem kilétemet, a kutatót otthagytam, s elfogadtam ezt a szaktanítói állást. Nagyon szerettem tanítani, de komoly felkészülést kívánt, mivel a biológiai szaktudásom elég hiányos volt. Az énekben viszont nem voltak nehézségeim, ugyanis a képzőben rengeteget énekeltünk, a Kodály-módszer szerint tanultunk, s Kodályt magát is ismertük.
Ebben az időben baráti köröm a magamfajta nővérekből és fiatal lányokból állt. Különféle munkaterületen dolgoztunk. Volt közöttünk vegyész, műszaki rajzoló, könyvelő, nyelvész és tanár. Rendszeresen hol egyikünknél, hol másikunknál találkoztunk, s megosztottuk egymással élményeinket, gondjainkat. Volt, aki szeretett olvasni, az ismertette a legújabb megjelent könyvet. Akit érdekelt egy-egy film, színdarab vagy operaelőadás, és megnézte, arról beszélt. Másikunk a munkájával kapcsolatos újításokról, eredményekről tájékoztatott. Gyakorló keresztény életet éltünk. Aki nővér volt, igyekezett a zárdai keret nélkül is vállalt hivatásához hű lenni. Ekkor zajlott a II. vatikáni zsinat. Megesett, hogy hol egyikünk, hol másikunk postán vagy más úton hozzájutott egy-egy megjelent cikkhez, s ezt megosztottuk egymás között. Segített ebben egy szerzetes paptanár, aki szintén „civil” munkásként élt, de hivatásának megfelelően lelkész is volt. 1962 elején a kommunista hatalom egy februári éjszakán az ország egész területén – körülbelül 1000 helyen – házkutatást tartott, s vagy 250 embert letartóztatott. Ezek között volt egyik társunk és az említett pap is. Megindultak az eljárások, jómagam is kihallgatásra voltam behívva az ÁVO-ra [ekkor már ÁVH – Államvédelmi Hatóság – a szerk.megj.], a Gyorskocsi utcába. Meggyanúsítottak azzal, hogy a fiataloknak marxista-ellenes ideológiát tanítottam. Mivel nem ismertem el ezt a vádat, az ávós elém tartott egy több íves papírt, hogy olvassam. Olvasom: - Bevallom, hogy rendszeresen magam köré gyűjtöttem a fiatalokat, és azoknak marxista-ellenes ideológiát tanítottam. A lap alján pedig ott a saját aláírásom. Visszahajtom előre a lapot, s olvasom: „Kihallgatási jegyzőkönyv. Kihallgatom Kiss Ilonát„. S meglátom a dátumot, ami három héttel az előtti volt. Kérdem ezért az ávóst: - Mi ez a jegyzőkönyv, amit maga három héttel ezelőtt készített rólam? Ma vagyok itt életemben először! Erre az ávós kikapta a kezemből a lapokat ezekkel a szavakkal: - Maga nem ért semmit! Mindent megértettem. Hamis jegyzőkönyv volt. Körülbelül egy hónapra rá az iskolaigazgató behívatott az irodájába, ott volt az igazgatóhelyettes, a párttitkár, illetve a megyei tanulmányi osztályvezető, és közölték velem, hogy, mivel államellenes szervezkedésben tevékenyen részt vettem, azonnali hatállyal elbocsátanak: - Elvtársnő, vegye a személyes holmiját, és azonnal hagyja el az iskolát! Kikerültem az utcára! Borzasztó volt, mert tudtam, hogy egy rendtársam és a fent említett szerzetes paptanár is börtönben van, és még sok más távolabbi ismerősöm is. Álláskeresésről szó sem lehetett, hiszen a munkakönyvembe beírták: „Elbocsátva”. Ki vett volna fel ezek után?
Mégis mihez kezdett? Volt, aki segítse?
Ott voltam minden kereset nélkül. A nővéremnél laktam, s ő nem kért hozzájárulást a költségekhez addig, amíg nem találtam új állást. Bátyám az első mérnöki fizetésének a felét adta nekem: mintegy a való rosszat ellensúlyozta a megértő jóság! Több hét után találkoztam egy volt iskolatársnőmmel, aki kertészmérnök lett, és a Főkertnél dolgozott. Mikor megtudta, hogy mi van velem, és hogy munkát keresek, tudván, hogy kertészeti képesítésem van, szólt, hogy a Főkert rákoskeresztúri telepére keresnek egy technikust. Bementem a központba, s úgy vettek fel, hogy remélik, bombát nem fogok gyártani, de szükségük van egy technikusra. Főleg növényeket megfigyelő munkát végeztem, fejlődnek-e, nem betegek-e stb. Körülbelül egy évi ottlétem után egy virológus-kutató hívására visszamentem a Kertészeti Kutató Intézet gyümölcsvírusokkal foglalkozó osztályára.
Kikerült a hatalom látóköréből, vagy továbbra is zaklatták?
Hónapokkal később tudtuk meg, hogy a börtönbe kerülteket több évre elítélték. Mint „bűntársakat”, bennünket is megfigyelnek. A házból ki-bemenet láttam többször a „bőrkabátost”. Nagyon nyomasztó légkör volt ez. A rendtársaimtól, barátnőimtől, ismerősöktől postán jött leveleket este elolvastam, majd elégettem, a hamut pedig összetörtem. Tudtuk, hogy a posta ellenőrizve van. Az is, hogy mikor, hová s kihez megyünk. Egyik nővértársamnak egy kihallgatásakor lejátszották, amit egy alkalommal az utcán harmadmagával beszélt. Megmutattak neki egy fényképet is, amit mintha a fa tetejéről fényképeztek volna, s rajta egy tavaszi kiránduláson együtt ültünk, s beszélgettünk.
Az akkori legmodernebb technikával figyelhették meg Önöket. Mikor érett meg Önben a gondolat, hogy elhagyja a hazáját?
Nagyon veszélyes társaság lehettünk a szemükben. Szinte nem tudtam sehova sem menni, csak a családtagjaimhoz, a testvéreimhez. Megbélyegzett voltam, és nem akartam bajba keverni mást. Nem mertem embereket meglátogatni. - Mitévő legyek? Erről beszélgettem a tartományfőnöknőmmel. Azt tanácsolta, menjek ki külföldre az egyik rendházunkba. Egy évig tépelődtem.
Ekkor már majd másfél évtizede, hogy örökfogadalmat tett, s visszaemlékezve beszélgetésünk elejére, az már jócskán a kommunista párt hatalomátvételének időszakában történt. Titkolnia kellett?
Az első fogadalom után három évvel szoktak örök fogadalmat tenni, s az egyén mellett a rend is felelősséget vállal. Erre vonatkozólag a tartományfőnöknő kijelentette, hogy semmit nem tud biztosítani a rendtagok számára. Amikor sikerült a római rendi vezetőkkel kapcsolatba lépni, ők engedélyezték, immár hat év után (1955-ben) az örökfogadalom letételét. Volt egy jezsuita ismerősünk, aki szintén mint civil dolgozott, s aki elvállalta, hogy misézni fog. A Lipótvárosban volt egy hatalmas bérház, s annak volt egy magasföldszinti kis kápolnája. Egy szombat délután a házmester tudtával bementünk a kápolnába – a miséző pap, a tartományfőnöknő, a pesti főnöknő s hárman fiatal rendtársak –, hogy örökfogadalmat tegyünk. Persze, rajtunk kívül senki nem tudta, hogy mi fog történni, titokban, illegálisan történt mindez. A szentmise keretében örökfogadalmat tettünk, a leírt és elmondott fogadalmi szöveget aláírtuk, majd a mise befejeztével elégettük, hogy semmi nyoma ne maradjon.
Hogyan szerzett mégis tudomást Róma a fogadalomtételről? Illetve, feltételezem, az előzetes engedélynek is valahogy be kellett jutnia az országba?
A tartományfőnöknőnek volt ismerőse, akin keresztül megkaptuk az engedélyt, s szóban vissza is jutott a megtörténte a fogadalomtételnek. Amikor Rómába kerültem, és levéltáros lettem, kezembe került a tartományfőnöknőnkkel való levelezés egy rendtársammal kapcsolatban. Egy képeslapon ezt olvashattam: „Sok szeretettel gondolunk Janka nénire Rózsikának esküvője alkalmával” (Janka néni = Janne = tartományfőnöknő; Rózsika = Felicitász nővér). Ez a lap volt a „hivatalos bizonyíték”.
Térjünk vissza tehát életútja fonalára, miként jutott ki nyugatra?
Körülbelül egy évet kínlódtam, hogy elhatározzam magam, jöjjek-e ki, tudván, hogy mind a három testvéremnek ezzel hátrányt okozok? 1965-ben turista útlevelet kértem nyugat-európai országokba. Hónapokig tartott, míg végül megkaptam, de bizony nem igen akartam menni. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy nem lehet itthon élnem. Nem tudtam mi vár rám. Nyelveket azonban nem nagyon beszéltem, s bár németül és franciául tanultam, de keveset tudtam. Mikor még a Főkertnél dolgoztam, egy magyar származású kertész többször jött Olaszországból, s a Főkerttől vásárolt növényeket a saját kertészete részére, szaporítás céljából. Az utolsó látogatásakor felajánlotta, hogy ha Olaszországban járok, látogassam meg a családját. S az történt, hogy megérkeztem Olaszországba, a kisvárosba, ahol a kertész lakott, s elmentem hozzá. Három napig voltam ott. Azért is mentem el hozzá, hogy ha netalán figyelnek, ne egyenesen Rómába, a rendházba menjek. Rákövetkező vasárnap, hajnali négykor folytattam utamat Rómába. Onnan Franciaországba, Amiensbe mentem meglátogatni unokanővéremet, akit a háború alatt Budapesten a pincében bujtattunk. Ő az ottani orsolyitáknál volt. Nagy szeretettel fogadtak, s igen marasztaltak. Egy hétig csak imádkoztam, sírtam, imádkoztam. Végülis elhatároztam, hogy kint maradok. A vízumom lejárt, nem volt visszaút! Hat hónapig az amiens-i rendházban maradtam.
Hogy teltek az első idők? Nehéz volt beilleszkednie?
Ekkor már harminchét éves voltam, nem volt egyszerű. Amiensből áthelyeztek Párizsba, mert ott volt a szerzetesi továbbképző. Az ideiglenes fogadalomtétel után, ami két év, az orsolyita nővéreknek van három év szerzetesi továbbképzése, amit én Magyarországon nem kaphattam meg. Közben franciául tanultam egy idős nővértől, aki haladóként állt hozzám, mondván, hogy koromnál fogva elég intelligens vagyok, s ne kezdjük egészen az elején a nyelvtanulást. Sajnos ez nem volt a leghatásosabb módszer!
Másfél év után Rómába mentem, mivel az orsolyita rend szabályai szerint a tagok az első fogadalomtétel után tíz évvel egy év római továbbképzésen vesznek részt. A tanulmányok mellett a rendházban adódó munkákat végeztük. Egy alkalommal az általános titkárnő kérésére egy kiállítás megszervezésére engem választottak ki. Ekkor derült ki, hogy jó szervezési-rendezési képességekkel rendelkezem, s a titkárnő ezt jelezte a rendfőnöknőnek. Ez az alkalom szülte azt az elhatározást, hogy levéltárost csinálnak belőlem. A továbbképzés lejártával Rómában maradtam.
Beírattak a levéltári iskolába [Vatikáni Paleográfiai, Diplomatikai és Levéltári Iskola – a szerk.megj.], s mivel a tanítás nyelve az olasz volt, még aznap az olasz nyelvtanfolyamra is. A nyelv miatt a kezdet bizony nagyon-nagyon nehéz volt. Az első nap végén a titkárnő megkérdezte: - No, és hogy sikerült a mai nap? Mit értett meg? Hát a Pápák neveit: Gregorio, Urbano, Innocenzo, Benedetto. – válaszoltam. Volt olyan nap, amikor könnyezve mentem haza az iskolából, s azon gondolkoztam, hogy nem folytatom tovább. Másnap azonban úgy keltem, hogy csinálni kell tovább. Jó, hogy Magyarországon, a tanítóképzőben megtanítottak tanulni bennünket! Sokat-sokat tanultam, éjszakáztam, és végül levizsgáztam.
Mikor tért vissza Franciaországba, illetve Lyonba?
Hét évig maradtam Rómában, a rendházban és a levéltárban dolgoztam. Igen érdekes, értékes munkaterület volt a több száz éves levéltár. 1981-ben, hét év után muszáj volt a rendszabályzat szerint tovább menni. Miután franciául már tudtam, Franciaországba, Lyonba helyeztek át. Emberileg s szellemileg, azt hiszem, hogy jó helyre kerültem. A déli franciák vidámabbak, temperamentumosabbak, közvetlenebbek. Ideérkezésem után beírattak a katolikus főiskolára teológiára. A harmadik negyedévet végeztem, amikor az itteni könyvtáros a középiskolában [akkor még az orsolyita rend által működtetett iskola, amelyben a rend tagjai mellett civilek is dolgoztak – a szerk.megj.] szülési szabadságra ment. Le kellett mondanom a teológiáról, és át kellett vennem az időleges helyettesítést. Mivel a pedagógusi mellett immár levéltárosi képesítésem is volt, nem okozott sok nehézséget ez a feladat. Az iskolaév befejeződött, és egy másik lyoni iskolában, ami egy munkás negyedben volt, a könyvtáros iskolát cserélt, elment. Sajnos ez az iskola sok nehézséggel küszködött, nem sok jó hír jött róla, s ekkor talált meg az állásajánlat. Egyáltalán nem kívánkoztam oda. Sokat gondolkoztam, és lassan beláttam, hogy ez egy misszió, ott a helyem, s elvállaltam. Nagyon sok munkát igényelt a könyvek, dokumentumok elrendezése, és a francia gyermek- és ifjúsági irodalom megismerése. Én nem ezeken a könyveken nőttem fel, még ha odahaza ismertünk is sok neves francia írót! Mi, magyarok akartunk művelődni, nyitottak voltunk az európai kultúrára, de mint lyoni könyvtárosnak, volt mit bepótolnom! Talán megjegyzem, hogy ugyanez a készség fordítva, azaz francia részről közel sem volt meg.
A misszió célja mennyiben sikerült? Többféle hátterű gyermekkel találkozott, dolgozhatott.
Szigorú, következetes voltam, de a gyerekeket figyelemmel kísértem, s próbáltam kinek-kinek a szükséglete szerint segíteni. Észrevettem, láttam, tudtam, mi az, amit otthonról hozott, s mi az, ami hiányzik. Amit a dombóvári tanítóképzőben kaptunk gyermeklélektan, módszertan, pedagógia és pszichológia terén, nagy segítségemre volt. Kezdeti elhatározásomat sohasem bántam meg, s tizenhét éven át, a nyugdíjba vonulásomig örömmel dolgoztam ott.
------
Ilona nővér nyugdíjazása után, 1993-ban egy évre az orsolyita nővérek hívására hazament Magyarországra, hogy az egyházi, rendi írásokat fordítsa magyar nyelvre. Ennek érdekében rendszeresen járt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyes óráira, s elmondása szerint minden reggel nyolckor fogta az aktatáskáját, és boldogan ment be az előadásokra.
A kilencvenes évek elején bekapcsolódott a Lyonban működő Francia-Magyar Baráti Egyesület munkájába. Az egyesület kiállításokat, irodalmi délutánokat, jazz-, komoly- és népzenei koncerteket, magyar ebédeket, gyermekfoglalkozásokat, táncházakat, magyar és francia nyelvórákat szervez. Az egyesület rendelkezik egy kétnyelvű könyvtárral is, amelynek kialakítása Ilona nővérnek köszönhető, s létrejötte tulajdonképpen egy véletlenen múlt.
2001-ben, az egyik egyesületi összejövetelen egy francia hölgy megkérdezte a nővért, hogy mit csináljon az elhunyt magyar származású férjének a magyar nyelvű könyveivel, mivel neki nincs rá szüksége, hiszen nem tud magyarul. A nővér azt felelte, hogy hozza el az egyesületbe. Nem sokkal később a nővér meglátogatott egy idős magyar hölgyet, aki az idősek otthonába készült. Vitetett oda néhány bútort, s előkerült egy könyvállvány, amelyet felajánlott az egyesület részére. Így született meg az első könyvespolc, melynek első darabja Móra Ferenc nagy sikerű ifjúsági regénye, a Kincskereső kis ködmön volt. Időről-időre kapott aztán a könyvtár anyagot a legkülönbözőbb helyekről, emberektől, mint a Párizsi Magyar Intézet, a Lyon-i III. Egyetem, Lyonból elköltözött magyarok, elhunytak könyvei, ajándékok és kevés vásárlás. A könyvtár ma, 2018 tavaszán 4675 könyvet számlál. Ebből 60% magyar nyelvű, 35% francia nyelvű és 5 % az angol, német és olasz nyelvek között oszlik meg. A magyar írók franciára fordított könyveinek száma körülbelül 400. A könyvtárban fellelhető könyvek 1907 és 2018 közötti kiadásúak.
A könyvtárba lépő látogató nem tévesztheti szem elől azt a kis nemzeti színű szalaggal átfűzött tasakot, amely egy maroknyi magyar földet rejt. Egy napon egy Magyarországról jött apuka kisfiával meglátogatta a könyvtárat, s a kisfiú ezt az ajándékot hozta. Azóta ez a kis tasak a könyvtár egyik polcán jelképezi a magyar földet, amely annyi sok írót, költőt, művészt és tudóst adott a világnak, s akiknek a műveiből van itt ízelítő.
Készítette: Illés Gábor, KCSP-ösztöndíjas
2018. április
------
Az orsolyita rend
Az Észak-Itáliai Bresciában élő Merici Szt. Angéla férjezetlen nőként, a ferences harmadrend tagjaként egész életét a jámborság testi és lelki cselekedeteinek szentelte, és pártfogásába vette a fiatal és hasonló szűzi életmódra kész fiatal lányokat. 1535-ben társaságot alapított számukra, amelyet a tizenegyezer szűz társával vértanúságot szenvedett legendás királylányról, Szent Orsolyáról nevezett el. A rend szabályzatát 1544-ben III. Pál pápa hagyta jóvá, amely szüzességről, szülőknek való engedelmességről, lélekben szegénységről, böjtről, egyéni imádságról, gyónásról és misehallgatásról szólt. A Szent Orsolya Társaság híre eljutott Franciaországba is, ahol a 17. század első felében jelentek meg az első közösségek, majd az egész világon népszerűvé váltak. Az első misszionáriusuk, Boldog Mária anya, Kanadában oktatta a bennszülötteket.
A nagy francia forradalom során a legtöbb franciaországi kolostor megsemmisült, 27 orsolyita apáca a nyaktiló alatt szenvedett vértanúságot, mivel nem voltak hajlandók letenni a hivatalos állami esküt. Őket XV. Benedek pápa 1920-ban avatta boldoggá. Magyarországon az első orsolyita kolostor Pozsonyban jött létre 1676-ban. Ma Győrben és Egerben működtetnek kollégiumot fiatal lányok számára. A rend célja, feladata ma is elsősorban a tanítás és nevelés.
