Jelenlegi hely

Klement Kornél

Közösségépítők

Klement Kornél
Tisztán emlékszem az első találkozómra ifj. Klement Kornéllal. „Nahát, ilyen szépen beszél magyarul, biztos élt életvitelszerűen Magyarországon, talán ott született, és kisgyerekként jött Németországba a szüleivel” – gondoltam. De kiderült: tévedtem! A beszélgetés egy pontján megérkezik az öccse. Ekkor már végképp nem hiszek a fülemnek, mivel az interjúalanyom testvérével beszélgetve erélyesebb palóc tájszólásban beszél. ifj. Klement Kornél Nürnbergben született. Szülei 1956 decemberében menekültek nyugatra, mivel édesapja a forradalom idején Szécsényben a Forradalmi Bizottság elnöke volt. Ausztriát egy Ford-ösztöndíjnak köszönhetően hagyták maguk mögött, és jutottak Bajorországba. Innen pedig 1964-ben Frankfurt közelébe költöztek az akkor már 4 éves kis Kornéllal.
Klement KornélKlement Kornél - frankfurti Lehel vezér cserkészcsapatKlement KornélGyörkös Péter és Klement Kornél

Milyen volt a „magyar élet” Frankfurtban, amikor ideköltöztek?

Havonta volt magyar mise, azon mindig ott voltunk.  Szaniszló atya volt a papunk, és Angelika nővér orgonált hosszú éveken át. Mise után a gyerekekkel egy nagyon rossz, mákos képű televízión együtt tévézgettünk, közben apuék, a felnőttek beszélgettek, önképzőkört szerveztek, előadásokat tartottak.

Hogy alakult meg a ma is működő cserkészet Frankfurtban?

Apu a Nemzetőr újságban olvasta (ami az emigráció talán legfontosabb lapja volt), hogy Bärnhofban szerveznek cserkésztáborokat. Oda elküldött engem, az nekem nagyon tetszett! Háromszor voltam ott, utána 1972-ben őrsvezetőképzésre is eljutottam, ugyanebben az évben pedig meg is alakult a Lehel vezér cserkészcsapat Frankfurtban.  Az volt az első ifjúsági, illetve gyerekfoglalkozás itt. Három őrsből állt: Kállay Inge a lányokat vezette, a róverokat apu mint alapító tag, és nekem jutott a fiúőrs.

Úgy tudom, nem csak a cserkészet talpra állításában volt meghatározó szerepe… 

A cserkészcsapat tagjaiból állt össze később a Rezeda tánccsoport, melynek alapítója voltam. 21 éves koromban, amikor katona voltam, gondoltam, hogy a cserkészet mellé egy kis mozgás is jól jönne. 1980-ban kezdtük. Az elején egy magyar balett tanítónőhöz jártunk, később Kastlból, a magyar gimnáziumból hívtunk tánctanárt.

Egyre bőségesebb lett a magyar élet Frankfurtban: a katolikus egyházközösség, cserkészcsapat, református gyülekezet, tánccsoport, később a babafoglalkozások. A nemzeti ünnepekre való megemlékezéseket általában a katolikus egyházközösség szervezte. Mindenki találhatott életkorának és érdeklődésének megfelelő szervezetet.

Hogyan élte meg gyerekként, fiatalként a magyarságát? Milyen volt önnek az, hogy otthon más nyelvet beszéltek, mint amit az iskolában használnak? Milyen volt a baráti köre?

Nekem ezzel soha sem volt gondom. Voltak olyanok, akik kicsit tépelődtek, nem tudták, hogy most ők németek vagy magyarok. Ez számomra sosem volt kérdés: mindig tudtam, hogy magyar vagyok. Ez bennem semmilyen konfliktust nem okozott.

Az nyilvánvaló, hogy főleg a gimnáziumi években a német hatás nagyon erős volt az osztályközösségnek, barátoknak köszönhetően. De én mindig igyekeztem tudatosan magyarul gondolkozni, számolni, 17-18 évesen elkezdtem tudatosan csak magyar könyveket olvasni.

Mindig teljesen egyértelmű volt számomra, hogy magyar vagyok, és az is egyértelmű volt, hogy a magyarságért tenni kell. Az apukám példáján nevelkedtem, aki rendkívül aktív volt, általa láttam: magyar élet csak akkor van, ha azt mi magunk szervezzük. A családom mindig vállalta a közösségért a munkát, amit persze nem munkaként fogtunk fel. A szocialista időben nem lehetett olyan könnyen jönni-menni, csak az a „Magyarország” volt nekünk, amit magunknak megteremtettünk. Ez a szellemiség átitatta a lelkem.

Nem is nagyon szeretem, ha azt mondják, hogy kettős kötődésünk van. Természetesen az ember kötődik sok mindenhez, földrészéhez, városához, családjához  stb. Nyilván kötődünk Németországhoz, szeretjük, tiszteljük az országot, de az önazonosságunk – nekem és nagyon sokaknak- teljesen egyértelmű, hogy magyar.

Felmerült önben élete során, hogy Magyarországra költözzön?

Persze! Még a szocialista időben is próbáltam Magyarországon tanulni az egyetemen. Már meg is volt a kollégiumi helyem Debrecenben a Kossuth Lajos Tudomány Egyetemen. Akkor én már Németországban egyetemista voltam 3 éve, túl voltam a szigorlaton. Azonban ezekből az eredményekből otthon Debrecenben csak 1 évet akartak elfogadni. Mivel a tandíj és a kollégiumi díj drága volt, nem engedhettem meg magamnak az évvesztéseket.

Később is próbáltam már családos emberként a munkáltatóimon keresztül Magyarországra kerülni, de az IBM-nél és a Deutsche Banknál is túlképzett voltam az általuk felkínált magyarországi pozícióikra.

Talán ha nyugdíjas leszek! Vagy tudja a fene, akkor meg a gyerekek, unokák miatt lesz rám itt szükség. Én elfogadtam, hogy ez így van, bár mindig úgy éreztem, hogy én a Kárpát-medencében vagyok otthon. Hogy én csak véletlenül vagyok Németországban, ha apuék nem menekülnek el, akkor mi még most is otthon élünk. Látod, mindig megvolt bennem a vágy, hogy otthon éljek. De úgy látszik ez a sorsom, küldetésem, hogy nekem itt a helyem Frankfurtban.

Néha nem érzi úgy, hogy egy szélmalomharc az, amit csinálnak? Hogy a nagy német tengerben azok a kis magyar tüzek, fáklyalángok, amik néha tábortűzzé terebélyesednek, de fordulhat úgy is a széljárás, hogy ezek a lángok a magyarságtudattal, tenni akarással elalusznak…

Itt Németországban adottak a körülmények egy „magyar élethez”.  Csak szükség van azokra, akik ezt megszervezik. Ez pedig felelősséggel jár. Apu nekem sokat beszélt az „írástudók” felelősségéről, arról, hogy mennyi minden múlott régen egy faluban azon a pár emberen, akik írni-olvasni tudtak. Nem azt kell nézni, hogy a másik mit csinál, ha te magadban érzel felelősséget, kötelességtudatot – és én úgy gondolom, hogy ez bennem megvan, mert a Jóisten megáldott ezekkel a kincsekkel-, akkor csinálni kell. Sosem bánkódom azon, hogy ki az, aki nem segít, ki az, aki belefáradt vagy szünetet tart. Azt is látom, hogy sokan elvesznek a német tengerben. Az asszimiláció miatt nem marad meg mindenki, de attól még nem értelmetlen itt a magyar közösséget szervezni.

Az is egyértelmű azonban, hogy a magyarságnak a Kárpát-medencében van a helye. Tehát magyarság, magyar kultúra csak addig van, amíg a Kárpát-medencében tudjuk őrizni, megújítani. A szórványmagyarság önmagában, hosszútávon nem életképes. Ezt nem kritikusan mondom és nem önmagam ellen beszélek, hiszen a szórványból rengetegen mentek haza azok közül is, akik már itt születtek. Van egyfajta körforgás. Az is tagadhatatlan, hogy a szórványnak fontos funkciója van a mai magyar nemzetben.

 Ön a BUOD elnöke, kérem, meséljen erről a szervezetről!

A BUOD (Bund Ungaischer Organisationen in Deutschland) ahogy a neve is mutatja egy országos ernyőszervezet, jelenleg 26 tagszervezettel Münchentől Lübeckig, Kölntől Berlinig: cserkészcsapatokat, táncegyesületeket, egyházközségeket, kultúregyesületeket, német-magyar baráti társaságokat tömörít magába.

A hidegháború idején is létezett egy hasonló szervezet, a Zentralverband, de az sosem tudta betölteni országosan a szerepét, inkább a politika irányába tolódott, nagyon Münchenre fókuszált, épp ezért sok helyen nem is fogadták el és nem is léptek be. A rendszerváltás idején felmerült az igény, hogy hozzunk létre egy jól működő ernyőszervezetet. Abban apukám nagyon aktív volt: az alapszabály megfogalmazásában, a németországi magyar szervezetek értesítésében nagy szerepet vállalt. Frankfurtban volt a BUOD alakuló ülése, az aktív szervezők jó része ’56-os volt, ők azon a véleményen voltak, hogy valaki fiatalabb legyen a szervezet elnöke, így találtak és kértek fel engem, aki akkor a frankfurti cserkészcsapatot vezettem. Azóta én vagyok az elnök, és amíg a közgyűlés engem tart meg ebben a pozícióban, addig maradok. Egyelőre bírom, és az az igazság, hogy élvezem ezt a munkát. Mostanra ennek köszönhetően nagyon kiterjedt a kapcsolatrendszerem Németországban, Európában, a nyugati magyar szórványban, de Magyarországon is.

Mi a véleménye arról, hogy egy városban több magyar szervezet működik? Jónak tartja ezt az „elaprózódást”?

Nézze, az önkéntes szervezetek nem is tudnak túl nagyra nőni, mert szervezési akadályokba ütköznek, így minden ilyen szervezetnek meg van a „fölső határa”.  Ezek a szerveződések nem konkurenciák egymásnak.

Ha egy városban több százan vagy ezren vannak, akkor igen is körök alakuljanak ki, amik arra az igényre válaszolnak, ami egy bizonyos embercsoportban fölmerül. Egy egyesület pedig hosszabb távon tartósabb is, mint egy egyszerű baráti kör, mert sokkal nagyobb történelemmel, folyamatossággal bír, más fajsúlyú.

Ami már történelemmel és nagy fajsúllyal bír, az a Frankfurti Magyar Bál és Táncház. Idén, 2017. február 11-én rendezitek Frankfurt mellet Hofheimban…

A Frankfurti Magyar Bál és Táncházat az ’56-osok, apuék állították talpra. Az idők során hagyománnyá vált, a fénykorát a ’80-as években élte, és ma is igen szép számmal látogatják ezt a rendezvényt, közel 700 fő gyűlik össze és nem csak a környékben élő magyarokból. Két teremben zajlik a mulatság, élő zenével: az egyikben népi zene szól, a másikban könnyűzene, főleg a fiatalabbak ízlését kiszolgálva. A jó hangulatról nemcsak a zenekarok, hanem a Rezeda tánccsoport és a Cifra Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttes is gondoskodik, mivel - miként minden évben- idén is készülnek műsorral. A hangulatot tovább fűszerezi még a tombola értékes nyereményekkel és persze a magyaros ételek.

Egy kicsit evezzünk személyes vizekre: három gyermek büszke édesapja. Mind a hárman kifogástalanul beszélnek magyarul. Gondolom, fel sem merült önben, hogy ne adja át a magyar nyelv és kultúra kincseit nekik…

Tudja, az ember nem úgy nevel, hogy eldönti, hogy mit akar átadni, hanem az ember egyszerűen él. A cserkészeknél is mindig azt mondjuk, hogy a vezetés elsősorban példa, példaadás. Az ember az egész lényével nevel; ha otthon magyarul beszélünk, akkor a gyerek kénytelen megtanulni magyarul.  És az, hogy mi otthon magyarul beszélünk az vitán kívül áll, miért is beszélnénk németül? Szeretjük a magyar zenét, a magyar konyhát, tehát a gyerek kénytelen beszívni, megismerni a magyar kultúrát.

A kérdés mindig az lesz, hogy a gyerek, ha a kamaszlázadáson túl felnőtt lesz, akkor hogyan szeretné alakítani az életét. És sokszor ez a folyamat nem is tudatos elemekből tevődik össze. Nagyon sok lehetőség van, sok kritikus, nehéz fázissal: Hol tanulok? Mit tanulok? Milyen szakmát választok? Hova megyek egyetemre? Közelben maradok vagy elmegyek egészen messzire, ahol nem ismerek semmit, esetleg Magyarországon tanulok?

Utána a másik nagy kérdés, aminek nagy befolyása van a gyerek életére, hogy ki lesz a társa.

De az ő önálló életükbe már nekem nem lesz beleszólásom, én csak példát tudtam adni nekik azzal, ahogyan én alakítottam az életemet. Az átadott kinccsel meg tudással ők aztán úgy gazdálkodnak, ahogy tudnak, ahogy a sors engedi. Úgyhogy én is kíváncsi vagyok ilyen téren, hogy ők mivel fognak engem meglepni.

Munkácsy Katalin Fruzsina