Közösségépítők
– 1989 óta élsz Svájcban. Milyen nehézségekkel kellett megküzdened a kezdetekkor és mi az, ami átlendített rajtuk?
– Mindenekelőtt a nyelvvel. Nem beszéltem németül. Korlátozta a mozgásomat, olyannyira, hogy nem akartam kilépni az ajtón, mert féltem, hogy ha megszólítanak, nem tudok válaszolni. Huszonhárom éves voltam, amikor megszületett Balázs, aki kitöltötte az életemet. Lassan tanultam meg németül, eljártam esti nyelvi tanfolyamra. De a nyelvtanulásnak a fő mozgatórugói a gyerekek voltak. A gyerekeimet hetente kétszer Spielgruppe foglalkozásra (óvodai előkészítő foglalkozás) vittem, hogy mire óvodába kerülnek, megtanuljanak németül. Mindhármuk első nyelve a magyar volt. Elszántság és kitartás kellett, hiszen egyikünk se tudott németül. Ráadásul nehezen ment az elszakadás. Előfordult, hogy csak akkor voltak hajlandók részt venni a foglalkozáson, ha én is ott maradtam.
– Hogyan kezdtél el magyart tanítani Zürichben?
– 1998-ban (ebben az évben sok minden történt) kezdtem el magyart tanítani. Tíz évig háziasszony voltam. Egy napon rádióhirdetést hallottam, valaki magyartanárt keresett, ez egy magánhirdetés volt. Ki lehet ez? Nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Egy próbát megér, gondoltam magamban. Egy rendőrnő volt, aki szenvedélyesen szeretett lovagolni, Magyarországon lovai voltak, és szeretett volna megtanulni magyarul. Hetente járt hozzám. Rájöttem, hogy mennyire nehéz dolog magyarul tanulni. Beleástam magam a nyelvtani szabályok hátterébe, hogy a tanítványom örökös miértjeire tudjak válaszolni.
Később óriási bátorsággal beadtam a pályázatomat egy nyelviskolához, ahol tudtam, hogy jó ideje magyart is tanítottak. Egy év múlva váratlanul felhívtak, már el is felejtettem, hogy beadtam a jelentkezést, hogy be tudok-e menni helyettesíteni. A helyettesítés jól sikerült, majd szép lassan kaptam több csoportot is.
A nyelviskolában tanítás nagy lekötöttséget jelent, itt nincs sem tavaszi, sem őszi szünet, helyettesem sincs. Néha nehéz elindulni a városba esténként tanítani. De 18 év múltán is óriási megbecsülést érzek azok iránt a svájci felnőttek iránt, akik hatalmas energiát belefektetnek, hogy megtanulják az anyanyelvemet, megéri csinálni. Ezek az emberek sokszor szoros szálakkal kötődnek Magyarországhoz és örülök, hogy minden kedden és csütörtökön este ezeket erősíthetem. Jó érzés, hogy szükségük van rám, hiszen elmehetnének más iskolába is, de azt hiszem, valóban a kialakult személyes kapcsolat miatt maradnak. Az évek folyamán többször találkoztam olyan magyar származású felnőttekkel is, akiket gyermekként otthon nem tanítottak meg magyarul. Évtizedekkel később ezért komoly szemrehányásokat tesznek a szüleiknek, és esténként kénytelenek pótolni a mulasztást. Megerősítésként minden kétségekkel küzdő fiatal családnak elmondom ezt.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a svájci magyar közösséggel?
– Véletlen volt. 1996-ben egy magyar báli meghívó akadt a kezünkbe a karácsonyi éjféli mise után. 1989-ben jöttem Svájcba, eltelt 7 év úgy, hogy semmilyen kapcsolatba nem kerültem a zürichi magyar élettel. Elhatároztuk, hogy elmegyünk rá. A bálon nem ismertünk senkit még. Volt ott egy asztal, különböző szórólapokkal, ott találtam egy cserkésztoborzó anyagot. Felvettem a kapcsolatot a cserkészekkel, írtam Grizzlynek (a cserkészek különleges cserkész nevet kapnak). A két kisfiam Balázs (akkor 8 éves) és Gábor (5 éves) elkezdett járni a cserkészetbe. A két fiú volt az első kapocs a magyar közösséghez.
– Miért érezted azt, hogy tenni kívánsz svájci magyar közösségért?
– 1989 óta, mióta elhagytam Magyarországot nem hagyott békén egy érzés. Talán a hűtlenség érzése? - hogy elhagytam a hazámat. Aztán, amikor adódott az alkalom, hogy tehetek valamit a magyar közösségért, a gyerekeimért, akkor ez az érzés elmúlt.
– Hogy jött az ötlet a hétvégi magyar óvodához?
– 1997-ben a gyerekeket cserkészet mellett beírattuk a hétvégi (szombat délelőttönkénti) magyar iskolába. Miközben a gyerekek tanultak, mi szülők - a kisebb testvéreket is magunkkal cipelve - ismerkedtünk egymással. Az 1998-99-es tanév kezdetén meseszerűen történt az óvodaalapítás. Miért nem csinálunk egy óvodát? –kérdezte valaki. Jó csináljunk ovit! – értett egyet mindenki. De ki fog a gyerekekkel foglalkozni? – merült fel. Ekkor mindenki rám nézett. Így született meg az ovi egyik hétről a másikra.
Részben a saját gyermekeimért is vállaltam, másrészt hálából a már 5 évvel korábban alapított iskola önkéntesen dolgozó tanárai iránt, de jó volt látni, hogy más is örül a munkámnak. Amikor a gyermekeim már régen kinőtték az óvodát, iskolát, és a cserkészcsapat fenntartó testületében, valamint a Zürichi Magyar Egyesületben egyre több feladatot kaptam, szerettem volna továbbadni. Nem akartam veszni hagyni, amit 10 év alatt felépítettünk, kitartóan kerestem az utódot. A mai napig van magyar óvoda, mindig sikerült találni valakit, aki folytatta. Az óvoda az iskola részévé, közös üggyé vált.
Akkoriban semmi díja nem volt az óvodának vagy az iskolának. Mindenki önkéntesen, anyagi megbecsülés nélkül, lelkesedésből csinálta. Manapság is csak jelképes összeget kérnek.
– Hogyan zajlottak a magyar óvodai foglalkozások?
– Kezdésként tantermet kaptunk az iskolától, a padok között tartottuk az első foglalkozásokat. Hamar híre ment, egyre több gyerek jött. Egy idő után át tudtunk költözni a magyar misszió plébánia termébe.
Eleinte félautónyi holmival jártam az óvodába, hoztam a saját gyermekeim játékait, színes ceruzákat, ragasztót, kisollót, papírt, stb. Szép lassan szereztük be az óvoda dolgait. Kaptunk valahonnan egy régimódi utazóládát, abban tartottuk hétről hétre a „saját kincseinket”. Az utazóláda mai napig ott áll, jelenleg a cserkészet használja.
Ezzel a korosztállyal korábban nem találkoztam, csak próbáltam kitalálni, hogy egy óvodás csoporttal mit hogyan lehet. Tanítói végzettségemre alapozva minden foglalkozást előre megterveztem, felépítettem.
Sokszor tanultunk olyan mondókákat, verseket a gyerekekkel, amelyeket a szülők régen ismerhettek, és esetleg már elfelejtettek. Bíztattam őket, hogy otthon is mondják együtt a tanult verseket, mondókákat.
Minden alkalommal meséltünk, egyszerű bábokkal, vagy máskor beöltözve játszhatták el a mesét a gyerekek. Mindig volt barkácsolós rész is, készültünk az ünnepekre, vagy az évszakhoz kapcsolódóan. Valami apróságot mindig haza vihettek a gyerekek. A délelőtt folyamán közösen tízóraiztunk. Meglepő, de a közös étkezés során rengeteg dolgot tanulnak a gyerekek. Megtanulnak egymásra odafigyelni, megismerik a magyar étkezési szokásokat, megkínálni egymást: összeadni egy-egy tízórait annak, aki elfejtett hozni. Sok gyereknek ezek voltak az első tapasztalatai egy közösségben.
Mindig készülődtünk egy-egy eseményre: anyák napjára meglepetéssel, Mikulásra, karácsonyra stb. Kizárólag magyarul beszéltünk egymás között, azokkal a gyerekekkel is, akik kevesebb nyelvi ismerettel rendelkeztek.
– És mire számíthatnak a gyermekek ma?
– Jelenleg az óvodában szakképzett óvónők vannak. A gyerekek száma óriásit ugrott, kétszer-háromszor annyian vannak, mint az én időmben. A tavalyi évtől kezdve egy működő svájci óvodában zajlanak a foglalkozások, ahol a gyerekek használhatják a felszerelést és a játszóteret.
– Miért tartod fontos a gyermekek magyar nyelvi környezetben való fejlesztését?
– A hétvégi magyar iskola és óvoda, a cserkészet, vagy a közelmúltban indult zeneovik, ringatók jó lehetőséget kínálnak arra, hogy az itt született gyerekek egymást megismerhessék, kapcsolatokat létesítsenek egymással. Az iskolába járó gyerekek ha nem is tökéletesen, de jól megtanulnak írni és olvasni, erre csak kevés szülőnek van ereje, ideje egyedül, otthon.
A hétvégi magyar iskola és óvoda, ha úgy tetszik, áldozatvállalás, lemondás az egész család részéről. Hiszen minden szombaton ott kell lenni, és nem fér bele egyéb kirándulás vagy lustálkodás. A hét így egy munkanappal bővül. De minden egyes szombat ajándék is. Nagyon szoros személyes barátságok, kapcsolatok alakulnak ki gyerekek és szülők között egyaránt.
– Miként kezdtél tevékenykedni Zürichi Magyar Egyesületben, hogyan találtak meg a feladatok?
– Nem volt egy határozott pont. Ünnepségeken, az iskola, óvoda vagy a cserkészet kapcsán mindig jelen voltam mint pedagógus vagy szülő. Én is segítettem egy-egy műsorszámmal, verssel. Talán a legelső feladat egy magyar bál előtt talált meg. A bálon egy erdélyi ifjúsági néptánccsoport lépett fel Székelykeresztúrról. Előbb érkeztek a vártnál, kicsit gazdátlanok voltak. Akkor mentem oda Lászlóhoz (Szennyessy László a Zürichi Magyar Egyesület akkori és jelenlegi elnöke) és felajánlottam a segítségemet. A fiataloknak sikerült fogadó helyet találnunk, meg tudtuk őket vendégelni, sokáig tartottuk velük a kapcsolatot. Lászlóval akkor még nem ismertük annyira egymást, és megelőlegezett bizalma volt az, amelynek köszönhetően közvetlenül is részese lettem a ZÜME (Zürichi Magyar Egyesület) munkájának. A magyar bálokra a néptánccsoportok kiválasztásának és meghívásának azóta is részese vagyok. A legszebb élményem természetesen saját egykori néptánccsoportom, a Szanyi Bokréta vendégszereplése 20 évvel azután, hogy elköszöntem tőlük.
– Tagja vagy a Svájci Magyarház Alapítvány kuratóriumának. Milyen céljai vannak az alapítványnak?
– A svájci Magyarház Alapítványt a Zürich Magyar Egyesület és a Svájci Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetsége alapította, és 2006-ban az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 50. évfordulóján jegyezte be a cégbíróságon. Az alapítvány alapvető célja, hogy felkarolja és fejlessze az itt élő magyarok és magyar származásúak kulturális tevékenységét, iskola, óvoda, cserkészet, sportkör, irodalmi- és népzenei rendezvények, vallási-, kultúrtörténeti találkozók szervezését, valamint kaput nyisson a svájci és más nemzetiségű érdeklődők számára, és széles körben megismertesse magyar történelmünket, zenénket, táncainkat, nyelvünket.
A terveink között szerepel magyar könyvtár, hang- és képanyagtár létrehozása is.
Távolabbi célunk, hogy - amint az anyagi háttér rendelkezésünkre áll -, egy épületet, egy valódi Magyar HÁZat vásároljunk és működtessünk, amely helyet biztosít a fent említett tevékenységeknek, és állandó találkozóhelyünk lesz.
– Mit nyújt a Svájci Magyarház Nap a résztvevőknek?
– 2008-ban született meg a gondolat, hogy teremtsünk egy alkalmat, amikor a svájci magyarok találkozhatnak, ismerkedhetnek egymással, valamint magyarországi és Kárpát-medencei kezdeményezésekkel, erősítsük a szétszórtságban élő magyarok kapcsolatát. Legyen olyan nap, amelynek során az alkotók, vállalkozók bemutatkozhatnak, és töltsük meg mindezt kulturális tartalommal, minden korosztály számára maradandó élménnyel.
A kezdetektől fogva lényeges, hogy ezek a találkozók nyitottak legyenek a svájciak és más nemzetiségűek számára is, képezzünk hidat és vállaljunk közvetítő szerepet a magyar értékek megismertetéséhez.
Önerőből, szülők és önkéntesek odaadó, heteken át tartó előkészítő munkájára és jelenlétére építve tudjuk csak megvalósítani ezt a rendezvényt.
– Alapítója és társszerkesztője vagy a Magyarház Független Hírmondó lapnak. Miért jött létre az újság
– A lap célja, hogy a svájci magyarok számára, a svájci magyar életről, eseményekről, lehetőleg svájci magyar írók tollából híradást adjon, illetve hogy megőrizzük a magyar értékeket. Sokan, sokféle elképzeléssel rukkoltunk elő, nem volt egyszerű egyezséget kötni.
Gyorsan kiderült, hogy a svájci események számosabbak, mint feltételeztük. Már az első kiadás tervezésénél láttuk, hogy az előzetesen tervezett 8 oldal nem elég. A híradások gyorsan megtöltöttek 20 oldalt is. MINDEN számban megjelenik legalább egy történelmi, kultúrtörténeti, néprajzi vagy más tudományos írás is. A személyes kapcsolatoknak és a közösségek együttműködésének köszönhetően szinte az egész országban ismerjük egymást mi, közösségi vezetők, és kapjuk a híradást és képeket.
– Hogy zajlik a lap kivitelezése?
– A kapott írásokat valamelyikünk elsőként átolvassa, a nyelvtani és stílus hibákat kijavítja és körbeküldi. Nem jelenik meg anélkül írás, hogy legalább hárman ne néztük volna át. Képanyagot vagy a szerzőktől kapunk, vagy magunk keresünk. Helyszínekre járunk fényképezni. Félidőben összeállítjuk a pontos tartalmat. Ünnepi események, nagy jelentőségű írások kerülnek be először. A rövidebb cikkeket, utolsó pillanatban kapott írásokat a megmaradt helyre szorítjuk be. Napközben mindenki elfoglalt a munkahelyén, a Hírmondón legtöbbet éjszaka dolgozunk, nem ritkák a hajnalokba nyúló telefonbeszélgetések.
– Mi motivál, hogy ezt a végtelen sok munkát magadra vállald?
– Megtanultam, hogy a számok másodlagosak. Azokért érdemes bármit is tenni, akik eljönnek a rendezvényeinkre, akiknek hasonlóan fontos a magyarságuk megélése, mint nekem, még ha néha kis számban is vannak. Nem érdemes azok miatt keseregni, akiknek ez nem lényeges. Persze ehhez alapfeltétel, hogy megtegyek mindent, ami tőlem telik.
Másrészt az ember higgyen abban, hogy amit csinál, az jó: jó önmagának és jó a környezetének. Egykori iskolám, a győri Kazinczy Gimnázium jelmondata:„Jót s jól” lelkembe vésődött. Én hiszek abban, hogy amit teszek, nem hiábavaló. Akkor sem, ha sokszor belefáradok, és a kimerülés határára kerülök. Számtalanszor szembe kell nézni önmagammal, és feltenni a kérdést: van-e értelme? De egy-egy köszönő levél vagy szó segít tovább görgetni a dolgokat, erőt találni a következő kihíváshoz.
Új embereket megismerni, saját erőnkből létrehozni valami új kezdeményezést nagyszerű érzés. Talán a művészek élnek át hasonlót.
Nyilvánvaló, hogy önmagamban képtelen lennék erre, ha nincs a közvetlen közelemben olyan támasz - itt gondolok munkatársakra, barátokra, családtagokra -akik hasonlóan gondolkodnak, és nekik is ugyanolyan fontosak ezek az értékek. Ha nincs egy erős mag, akkor nem lehet végigcsinálni. Számomra a sors hatalmas ajándéka, hogy mindig vannak körülöttem olyanak, akikre számíthatok, és ők is számíthatnak rám. Maga az a tudat is elég, hogy fontos vagyok másoknak, megbíznak bennem, kíváncsiak az ötleteimre. Szeretném kiemelni, hogy férjem, András és gyermekeim támogatása nélkül nem is tudnám ilyen formában megvalósítani a munkámat.
– Hogy tekintesz vissza az elmúlt időszakra?
Ha ma kell visszatekinteni, azt mondanám elégedett és boldog ember vagyok. Manapság ezt mondani szokatlan és nem is divatos, mert a legtöbben mindig többre vágynak. Persze vannak céljaim, amiket szeretnék még elérni és helyek, amiket szívesen megismernék.
A kihívásokból, próbatételekből, nehézségekből, amin végig kellett mennem akár a magánéletemben, akár munkám során – bár az adott pillanatban nem biztos, hogy könnyűnek tűntek – csak megerősödtem. A válásom után hosszú évekig gyermekeit egyedül nevelő anyaként megtanultam, hogy megbecsüljem azt, amiért megdolgoztam, és amit kaptam. Odafönt nagyon odafigyelnek rám, mert 6 évvel ezelőtt utamba irányították Andrást, akiért kimondhatatlanul hálás vagyok. A szép emlékeket, élményeket, közösségeket és jó embereket pedig olyan könnyű elfogadni és nekik örülni.
– Hogyan látod a magyarság jövőjét Svájcban? Mit üzensz az utókornak?
Hinni akarok, és tudok is abban, hogy a Svájcba került magyarok, akinek fontos ez, meg tudnak maradni jó magyarnak. Kitartás, következetesség és tudatosság kell hozzá, de látom azokat a folyamatokat, kezdeményezéseket (legyenek azok magyar iskolák, ünnepségek, szélesebb baráti csoportok), amelyek jó alapot teremtenek arra, hogy találkozzanak az emberek egymással, erősítsék egymást, a közös kultúrájukat és közös nyelvüket meg tudják élni. Addig, amíg ezek a kis csoportok, kis közösségek működnek, és egyéni kezdeményezések jönnek létre, addig van jövő. Egy magyar kultúrközpont, egy magyar ház, fedél a fejünk felett mindenképpen megkönnyítené a megmaradást. Tudatosuljon bennünk, hogy amit Magyarországon iskoláinkban, családunkban, nyelvünk által kaptunk, habár más országban élünk, kötelességünk továbbadni gyerekeinknek, barátainknak vagy akár ismeretleneknek is.
Nem mindig mi határozzuk el, hogy hova kerülünk a világba, de amit ránk bíztak, nem szabad veszni hagyni, és kutyakötelességünk továbbadni. Ezt nem mindig egyszerű megtenni. Néha bátornak kell lenni, kellenek az eredeti megoldások és ötletek. De annyi öröm is van benne, rengeteget nyerünk, mindent visszakapunk az emberi kapcsolatokban.
Készítették:
Bóra Eszter
Kontár Noémi
2016. november 10. Zürich/Budapest
