Közösségépítők
„Napnak, Holdnak s csillagoknak szép Fia, / Téged küldött pásztorunknak Mária. / Erdély fölött éjsötétben égi fény, / Áron püspök, tisztaság vagy s jó remény. […] Áldd meg hittel székely néped, nemzetünk, / Fölemelt főt, méltóságot adj nekünk!” A nagy erdélyi főpásztor születésének 120. évfordulója alkalmából Magyarország Kormánya által hirdetett és a Nemzetpolitikai Államtitkárság által szervezett emlékév elérte a csíkszeredai költő, Ferenczes István himnuszában megfogalmazott óhaj teljesülését: a Kárpát-medence- és világszerte megvalósult megannyi program révén honfitársaink közül mind többen értik, számukra Márton Áron miért égi fény. Sőt nemcsak értik, de érzik, tapasztalják is, hogy hitünk, népünk, az igazság és szeretet hűséges szolgája fölemelt főt, méltóságot ad egész nemzetünknek.
Egyetlen téli kabátját koldusra terítette
Márton Áron 1896. augusztus 28-án született Székelyföldön, a Hargita megyei Csíkszentdomokoson. Ahogyan Virt László írja, „ott szívta magába az egyértelműen tiszta, hamisságokkal nem elegyített, az egyházat eláruló alkudozásokra nem kapható élet követelményét”. Elemi iskolába szülőfalujában járt, gimnáziumi tanulmányokat Csíksomlyón, Csíkszeredában és Gyulafehérváron folytatott.
Rögtön azután, hogy 1915. június 12-én letette érettségi vizsgáját, behívót kapott katonai szolgálatra, a középiskola padjaiból tehát egyenesen az első világháború frontjaira került. Harcolt a doberdói, az Ojtozi-szorosi és az asiagói csatamezőkön. Háromszor sebesült meg. A háború szörnyű borzalmaiból, a harctérről hadnagyként tért haza 1918-ban. Földművesként dolgozott és egy erdészetben volt tisztviselő. Hamarosan átélte az ezeréves keresztény magyar királyság szétdarabolását, ami csak erősítette benne a papi hivatás választásának és vállalásának szándékát. 1920 őszén kezdte meg teológiai tanulmányait a gyulafehérvári papnevelő intézetben; Gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök 1924. július 6-án szentelte pappá.
Papi szolgálatát segédlelkészként Ditróban kezdte. Igehirdetői, hitoktatói nagyszerűsége mellett szociális érzékenységével is rögtön kitűnt: egy hideg novemberi napon, amikor meglátta a plébánia lépcsőjén didergő szegény, öreg és félszeg Károly bát – aki sosem volt hajlandó bemenni a plébániára, a kapott élelmet mindig a lépcsőn fogyasztotta el –, Márton Áron levette magáról egyetlen télikabátját és Károly bára terítette. Nagy példaképét és védőszentjét, Tours-i Szent Mártont ebben is követte.
Káplánként egy év múltán Gyergyószentmiklósra került, ezzel párhuzamosan két évig a gyergyószentmiklósi állami gimnázium hittanára is volt. Ezekre az időkre utódja, a kilyénfalvi születésű dr. Jakab Antal püspök egy helyütt így emlékezett vissza: „1926-ban hősök napján kivonult a város népe a temetőbe, hatóságok és katonák fényes mundérba öltözve. A rangos és kitüntetésekkel elhalmozottak hősöket dicsőítő beszédei után egyszerű reverendában egy szikár, csontos arcú káplán lépett a pódiumra. Beszédének lényege egyetlen mondatban kifejezhető: nem azok az igazi hősök, akiket akarva, nem akarva a haditörvény kerget a tömeghalálba, hanem akik a békét minden áldozattal és bölcsességgel megteremtik. Az a szikár fiatal pap, aki nekünk hittanárunk volt, a hősök napján eldöntötte a két kérdést: hogy a béke a földet megáldó Isten legszentebb műve, s hogy minden háborúban van valami a kainiták testvérgyilkosságából. Tóth Tihamér Vallásos ifjú, A művelt ifjú, Tiszta férfiúság stb. című könyveivel felszerelve Áron tisztelendő úr kezdette el nevelni bennünk a felelős embert.”
Gyergyószentmiklósról Márton Áron egy évre Marosvásárhelyre került, ott is hittanár volt a katolikus főgimnáziumban és igazgatóhelyettes a fiúnevelő intézetben. Egy év után plébánosi kinevezést kapott a Szeben megyei Verestoronyba és tanulmányi felügyelő lett a nagyszebeni Szent Teréz Árvaházban.
„Népem sorsához hűséges leszek”
Útja 1930. október 1-jétől Gyulafehérvárra vezette: udvari káplán és püspöki levéltáros, egy év múlva pedig püspöki titkár és az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség egyetemi szakosztályának vezetője. 1932 őszétől Kolozsvárra kerül, egyetemi lelkész és hitszónok, ugyanakkor megválasztják a Katolikus Népszövetség országos igazgatójává. Ebben az időszakban alapítja meg az egyetemi tanár, akadémikus György Lajossal együtt az Erdélyi Iskola című, katolikus szellemű, jórészt világi értelmiségiek által írt pedagógiai és népművelő folyóiratot, amely valóságos népfőiskola volt az iskolák mellett, megbecsült értelmiségi embereket nevelt. Az egyetemi lelkészség után, 1936 tavaszától a kolozsvári Szent Mihály-templom plébánosa, majd a Kolozs-Dobokai kerület főesperese lett és a székesegyházi kanonok kitüntetést is megkapta. „Nap mint nap hajnalig világítottak Áron plébános ablakai, és Kolozsvár szórakozásból későn hazatérő férfijai tudták és mondották: ott születnek a számukra legszebb és általánosan hasznos gondolatok, tervek és tettek. Ott fogantak azok a híres beszédek, amelyek meghallgatására órákkal előbb tódultak a tömegek, hogy padban vagy legalább lábon helyet kapjanak” – írta róla később Jakab Antal.
Röviddel azután, hogy 1938. szeptember 14-én a Szentszék kinevezte a gyulafehérvári egyházmegye apostoli kormányzójává és a kormányzást szeptember 21-én át is vette, XI. Piusz pápa 1938. december 24-én kinevezte Márton Áront az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye főpásztorává. Püspökké 1939. február 12-én szentelte Andrea Cassulo apostoli nuncius a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Püspöki jelmondatául azokat a szavakat választotta, amelyeket a Saváriában (mai Szombathelyen) született Szent Márton mondott a halálos ágyán: Non recuso laborem, vagyis Nem vonakodom a munkától, a szenvedéstől. A pásztorbotot Márton Áron ezekkel a gondolatokkal vette a kezébe: „Az út, amelyen indulok, nem járatlan és nem pusztába vesző. Apostolok jártak előttem, akik Isten lelkét, a kegyelmi élet szépségeit és a szeretet örömfakasztó erejét sugározták szét ezen a területen. Nyomukba lépni nem tudok, de emléküket a szeretet hervadhatatlan virágaival veszem körül, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy az eredményekben gazdag apostoli munkát útmutatásuk nyomán tehetségem szerint folytassam.” „Bölcsőm közönséges deszkából volt összezárva, amilyen lesz a koporsóm is. De fáját a csíki hegyekből vágták, ahol az őrt álló fenyőerdők koszorúja gyökerével sziklába kapaszkodik s makacsul állja a viharok tépését; ahol az emberek századok óta küzdenek a mostoha életviszonyokkal, mert tudják, hogy a sötét borulat mögött ott van Isten, s beléje vetik bizalmukat. Innen jöttem, s nem hoztam mást, csak a halálos szerelmet népem és az emberek iránt, s a katolikus hitet, melyet hitvalló és hitükből élő nemzedékek a Csíksomlyói Mária lábainál mélyítettek el és örökítették át a századok során.” „Népem sorsához hűséges leszek. Ehhez a sorshoz hűséges leszek, fajtám élni akarásának, makacs kiállásának egy része akarok lenni, s kötelességemnek tartom, hogy életemet is rátegyem a rám bízott feladatok megoldására. Népemért fogok dolgozni.” „Isten törvényeiben és az Egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek.”
Nagy elődje, az erdélyi egyházmegye élén szintén negyvenegy évig álló és annak jövőjét alapjaiban meghatározó életművet maga után hagyó Székhelyi Gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök nyomdokain járt, akiről a Bíró Vencel által jegyzett életrajzi kötet (Egyházmegyei Tanács, 1940) előszavában ezt írta: „A hívek és papok lelke előtt ma is ő a püspök s utódját vele mérik. A hegy lábánál nőtt dombot a heggyel... Súlyos, drága örökség, amely egész súlyával és maradandóságával mindnyájunk számára állandó figyelmeztetés és egyben állandó erőforrás lesz, hogy azt a szellemet, amelyet képviselt és azokat a nagy és szent közösségi célokat, amelyekért mindvégig félreállás nélkül küzdött, vállaljuk és az ő hűségével továbbvigyük.”
Háromszoros kisebbségben
Röviddel püspökké szentelését követően kitört a második világháború, amit elítélt és tiltakozott annak borzalmai ellen. A második bécsi döntéssel, 1940 nyarán Észak-Erdély újra Magyarországhoz került, a püspöki székhely, Gyulafehérvár pedig Romániánál maradt. Márton Áron akkor úgy döntött, hogy kisebbségben maradt híveivel vállal sorsközösséget és nem hagyja el Dél-Erdélyt. Az egyházmegye magyar fennhatóság alá tartozó részét a határon túlról igazgatta, a bukaresti kormánynál pedig gyakran szót emelt a magyar kisebbség jogfosztása ellen. Az 1944. május 18-i papszentelésen Kolozsváron a Szent Mihály-templomban az antiszemitizmus szelleme és az abból fakadó cselekedetek ellen is felemelte szavát, felszentelt papjaihoz pedig ezekkel a gondolatokkal fordult: „Kedves Fiaim! Lehet, hogy vértanúságra avatlak fel titeket. De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”
Amikor 1948. július 17-én a román kormány egyoldalúan felmondta a Vatikánnal kötött konkordátumot, a püspöki kar nevében tiltakozó levelet írt Petru Groza miniszterelnöknek. Nem kapott választ. Erélyesen tiltakozott a Román Népköztársaság kultusztörvényének 1948. augusztus eleji érvénybe lépése és az egyházi iskolák államosítása ellen is.
Márton Áron háromszoros kisebbségben élt és dolgozott: mint romániai magyar vállalta a nemzeti kisebbséget, mint katolikus a felekezeti kisebbséget a görögkeleti, román államvallás mellett, mint hívő ember pedig vállalta a világnézeti kisebbséget a kommunizmus idején. Véleményét minden téren nyíltan képviselte, és pontosan tudta, hogy ez milyen következményekkel járhat, de azt vallotta, „a papnak az igazságért, népéért az életét is fel kell áldoznia”. Titkos körlevélben készítette fel papjait a várható üldöztetésekre. Részletezte, mi a teendő, ha egy püspököt letartóztatnak. Titkos megbízottakat (ordináriusokat) nevezett ki, akik ez esetben is biztosítani tudják, hogy az egyház szervezete működőképes maradjon.
Öthetes felcsíki bérmaútjának 1949. május közepi megkezdésekor az állami szervek már nyíltan támadták, gyalázkodó cikkek sora jelent meg ellene a sajtóban. Amikor elterjedt a hír, hogy június 4-én a csíksomlyói búcsú idején le fogják tartóztatni, gyimesi hívei lóhátra ültették és embergyűrűvel vették körül. Márton Áron nyugodt hangon tartotta meg szentbeszédét százötvenezer ember előtt: a vallási és lelkiismereti szabadságról, a nemzeti önrendelkezésről beszélt.
A hatalom emberei tudták, hogy ha egy szentmiséről vagy a püspöki palotából viszik el, azzal egy felkelést kockáztatnak, ezért úgy döntöttek, hogy titokban, csellel fogják letartóztatni.
Márton Áron 1949. június 21-én irodavezetőjével, Ferenc Benjáminnal Gyulafehérvárról Bukarestbe indult. Ahogy máskor, úgy ezúttal is taxit rendeltek, hogy az elszállítsa őket a tövisi vasútállomásra, ahonnan majd vonattal utaznak tovább. Azon a reggelen azonban nem a megszokott sofőrt küldte a taxivállalat. Márton Áron és munkatársa a gyanús előjel ellenére beszállt a gépkocsiba. Útközben az autó „meghibásodott”. Egy terepjáró állt meg mellettük, a benne ülő román férfiak pedig készségesen felajánlották, hogy elviszik őket a tövisi állomásra. Ahogy a püspök és kísérője beszállt a másik gépjárműbe, a férfiak rendőrigazolványt vettek elő, és közölték utasaikkal, hogy le vannak tartóztatva.
Márton Áron hollétéről két évig semmilyen hivatalos értesítés nem érkezett. A pápa címzetes érsekké nevezte ki, de ő erről sem tudhatott: Bukarestben a belügyminisztérium épülete alatti börtönben tartották fogva két éven át.
1951. augusztus 6-án a bukaresti katonai hadbíróság koncepciós perben összeesküvésért tíz év szigorított fegyházra, hazaárulásért pedig életfogytiglani kényszermunkára ítélte. Megláncolt kézzel és lábbal, marhavagonban szállították napokon át a nagyenyedi, majd később a máramarosszigeti börtönbe. Rabtársai közül sokan éhen haltak vagy a kényszermunkába pusztultak bele. Márton Áron túlélte a megpróbáltatásokat. A napi 16-17 óra fizikai munka után imaórákat tartott rabtársainak, hogy tartsa bennük a lelket. Petru Groza miniszterelnök többször is felkereste a börtönben, először arra próbálta meg rábeszélni, hogy szakítson Rómával, és vegyen részt egy román nemzeti egyház létrehozásában, később már csak arra, hogy adjon be kegyelmi kérvényt. Áron püspök egyikre sem volt hajlandó. Sztálin halála után egyre kényelmetlenebbé vált a hatóságoknak az ártatlan püspök raboskodása, ezért a román nemzetgyűlés 1955. első napjaiban felfüggesztette börtönbüntetését. A bukaresti érsekségre szállították, szenvedései nyomait eltűntették, majd hazaengedték. Hatévi raboskodás után, 1955. március 24-én érkezett meg Gyulafehérvárra. Rögtön másnap visszavette kezébe az egyházmegye kormányzását és hamarosan diadalmas bérmaútra indult.
A hatalom persze a szabadon bocsátása után is ellenségként tartotta számon, a Securitate folyamatosan figyeltette, dolgozószobájába lehallgató-készüléket szereltek. Felesleges volt: a püspök nyíltan, a szentmiséken is elmondta véleményét. Egy 1957-ben született belügyminiszteri feljegyzés szerint Márton Áron „távol áll attól, hogy megváltozzon”, ezért indokolt újbóli letartóztatása. Végül ezt enyhítették és házi őrizetet (palotafogságot) rendeltek el számára. Áron püspök tíz éven keresztül – 1957-től 1967-ig – nem hagyhatta el a püspöki palota és a székegyház területét. Egy alkalommal, amikor a püspöki kertben sétált, valaki a püspöki palotával szomszédos laktanyából kis híján rálőtt.
Palotafogságának feloldásában jelentős része volt Franz König bécsi bíborosnak, akit a bukaresti pátriárka meghívott a Curtea de Argeș-i ortodox kolostor és kegyhely 450 éves jubileumi ünnepségére, ő pedig azzal a feltétellel fogadta el a meghívást, hogy találkozhasson Márton Áronnal. Létre is jött a találkozó Bukarestben, majd pár nap múlva – 1967. november 22-én – a román miniszterelnök-helyettes tudatta Áron püspökkel, hogy a kényszerlakhelyre vonatkozó tilalmat megszüntették. Áron püspök első útja ezúttal is a szemináriumba vezetett, hogy szabadsága visszanyerésének hírét először kispapjaival ossza meg. A következő évben elkezdte ismét diadalmas bérmaútjait.
Mindenben kövessétek, mert szent!
Püspökként Márton Áron csak a börtönévei és a házi őrizet után tudott Rómába látogatni, ezt először 1970 februárjában tette, majd 1971 őszén részt vett és fel is szólalt a püspöki szinóduson. Utóbbi alkalommal három, Rómában tanuló fiatal papja, Jakubinyi György, Szabó Árpád és Vencser László is elkísérhette VI. Pál pápához. Akkor a Szentatya a fiatal papoknak ezt mondta: „Mindenben kövessétek püspökötöket, mert szent.” Utoljára 1974 márciusában látogatott Áron püspök Rómába.
1972-ben prosztatarákot diagnosztizáltak nála. 1976-tól már segédpüspöke, Jakab Antal látta el az egyházmegyében a főpásztori teendők nagy részét. Egészségi állapotára hivatkozva Márton Áron négyszer nyújtotta be lemondási kérelmét, de a Szentszék nem fogadta el. Élete vége felé már nehezen járt, keze is remegett, de minden hajnalban felkelt, hogy szentmiséjét bemutassa. Amikor már egyre többször kényszerült kerekesszékbe, ötödször is benyújtotta lemondását. A kérelmet II. János Pál pápa 1980 tavaszán elfogadta. 1980. május 15-én kelt búcsúzó körlevelében Márton Áron a híveinek ezt írta: „Mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.”
Még fél évet élt. A püspöki palotában 1980. szeptember 29-én, Szent Mihály főangyal, az egyházmegye védőszentjének ünnepén, reggel háromnegyed 9-kor, a Szent Mihály-napi búcsúra szólító második harangszó alatt visszaadta lelkét Teremtőjének, életének 85. évében. Örök nyugalomra 1980. október 4-én helyezték a gyulafehérvári székesegyház kriptájában, miközben egész Erdélyben zúgtak a harangok.
Végső nyughelyre 2016. szeptember 29-én a székesegyház déli mellékhajójában állított hófehér kőszarkofágban lelt. A zarándokok immár ott kereshetik fel őt, hogy elmondják hozzá intézett és érte megfogalmazott fohászszavaikat, köztük ezeket: „Istenünk, Te Áron püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.”
Varga Gabriella
