Közösségépítők
– Kérem, meséljen az életéről.
– 1947-ben születtem Pusztasomorján, a Hanság északi peremén, egy kis faluban, az osztrák-magyar határtól néhány kilométerre. Szülőfalum közvetlen szomszédjai a Mosonszentjános és a Mosonszentpéter nevű községek. Mindhárom falu az Árpád-korban keletkezett, 1970-ben ezek egyesítéséből született meg a napjainkra már várossá fejlődött Jánossomorja.
A régészeti leletek tanúsága szerint ez a táj a korai vaskortól kezdve folyamatosan lakott volt, területén virágzó római kolóniák létesültek, itt hagyták nyomukat a népvándorlás kori népek is. Később határőrző besenyők, azután avarok, később frank-bajor és magyar lakosság telepedett meg itt. A tatárjáráskor a falvak elnéptelenedtek, 1242 után új lakosok, főleg bajor-osztrák telepesek érkeztek. A török háborúk után is a német nyelvterületekről érkeztek az újabb telepesek. Így Mosonszentjános és Mosonszentpéter lakossága német volt. Pusztasomorja a török időkben egészen megsemmisült, új urai – az Esterházyak, Nádasdyak, Lippayak, Mednyánszkyak – a Pozsony megyei csallóközi Várossomorjáról (Nagysomorja) telepítettek ide magyar lakosokat. A magyarok nem a szomszédos német falvakból házasodtak, hanem elmentek leányért a Hanság déli részén lévő magyar falvakba. Nemzetiségi ellentétek egyébként nálunk nem voltak.
1967-ben ballagási batyumba pogácsa, fillér, só mellé egy rög anyaföldet is helyeztek. Akkor még ezt a rögöt a vasfüggönyön keresztül kellett titokban kicsempészni. Most már tudom, hogy ez az a rög, amely engem egy életre elkötelezett, és ezt soha nem fogom szem elől téveszteni.
1975-ben feleségül vettem Döbrentey Máriát, akitől két csinos lányom (Andrea és Júlia) született. Nagy örömömre öt évvel ezelőtt született egy kis unokám is.
– Hogyan emlékszik vissza az ’56-os eseményekre?
– Édesapám Smuk András, édesanyám Gősi Mária volt. Hárman vagyunk testvérek. A nagyszüleim is, a szüleim is parasztemberek voltak. Nem volt nagy birtokunk, a szüleim az államosítás előtt huszonöt hold földön gazdálkodtak. Már ez is elég volt ahhoz, hogy 1952-ben kuláklistára kerüljenek, azzal fenyegették a családunkat, hogy kitelepítenek bennünket. Édesapám semmiképpen nem akarta, hogy kitelepítsenek, ezért 1952-ben Ausztriába menekült. Mivel közvetlenül a határ mellett éltünk, tudta, hogy hol lehet átmenni. A határőrök ugyan utána lőttek, de szerencséje volt, és átjutott épségben. Igaz nem sokat ért vele, mert Ausztria akkor még zónákra volt osztva, és ahol apám átment, ott orosz zóna volt. Első éjjel elbújt valahol, másnap egy kukoricaszárral megrakott szekérrel az ismerősei átmenekítették az angol megszállási övezetbe, ott élt '56-ig egy faluban. Elmondhatatlan, hogy eközben édesanyám mennyit szenvedett, mennyit zaklatták az ávósok. Sokszor éjjel, kettő-háromkor átkutatták az egész házunkat a pincétől a padlásig. Rettenetes évek voltak ezek! Ha a családunk nem fogott volna össze, és nem támogatott volna bennünket, nem is tudom, hogy mi lett volna velünk. Akkor még élt édesanyám anyja is, és ott voltunk mi, hárman gyerekek; ötünknek nagyon nehéz volt a megélhetés. Nagyon nehéz volt! Ezek a gyerekkori emlékek máig elkísérnek. 1956-ban kitört a forradalom, egyszer csak megjelent édesapám, váratlanul hazajött. 1952 óta nem láttuk egymást. Négy éven át mi a világon semmit nem tudtunk róla. Alig telt el néhány hét, leverték a forradalmat és apámnak újra menekülnie kellett, akkor már minket is magával vitt, kimenekített Bécsbe. Most már szekérrel menekültünk, mert volt egy lovunk. A szekéren ülve arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk gyalogosan menekülők valami pirosat dobálnak el az út szélén. Kilenc éves voltam, csak később tudtam meg, hogy ezek piros valamik a pártkönyveik voltak, később olvastam is, hogy az első menekülők az ávósok voltak.
– Mutassa be az „Europa”- Clubot! Mikor alakult, mivel foglalkoznak, milyen rendezvényeik vannak, mik a céljaik?
– A bécsi magyarok kultúregyesületét valós közösségi igény hozta létre. Az 1956-os magyar forradalom után a Bécsben rekedt magyar fiatalság, amelyre leginkább a gyökértelenség és a tájékozatlanság volt jellemző, kereste egymást. Az „Europa”- Clubot 1956-ban Ausztriába menekült fiatalok, főként egyetemisták alapították. Először néptánccsoportot alakítottak, hogy hazájuktól távol is ápolhassák kultúrájukat. A taglétszám rohamosan növekedett, 1964-ben egyesületté nyilvánították a klubot. Ebben az időszakban az „Europa”- Club jelentősége abban rejlett, hogy a magyar műveltséget ápoló közösség élő valóság maradt Bécsben. A fiatalok a napi kimerítő munkájuk ellenére is esténként szép számban összegyűltek, és nagy érdeklődést tanúsítottak az előadások és az egyéb programok iránt. Ma is úgy véltük, hogy tevékenységünkkel a múltból átmentünk valamit a jövőbe, ami különben veszendőbe menne. Közösségünk erejét és hatását természetesen nem szabad túlbecsülni, mégis hittük, hogy ameddig az „Europa”- Club tanúbizonyságot tesz a gondolat szabadsága mellett, változatlanul megvan a hivatása is.
– Van-e olyan dolog (esemény, vagy akár ember) ami meghatározó volt az életében?
– Az 1989-es rendszerváltás után elhatároztuk, hogy az „Europa”- Club a továbbiakban ne foglalkozzon politikával, hanem minden eszközével a magyar kultúra ápolására törekedjen. Gondosan ügyelve arra, amikor a műsorainkat kialakítottuk, hogy a trianoni magyarság ötágú sípja mindig megszólaljon. Abból a felismerésből indultunk ki, hogy mi, ausztriai magyarok nem ismerjük, nem is ismerhetjük a mozaikokra szétesett Kárpát-medencei magyar nemzetet, mert évtizedekig vasfüggöny választott el bennünket egymástól. A rendszerváltást követően igyekeztünk pótolni az elmulasztottakat, azonnal felvettük a kapcsolatot a határon túlra szakadt magyar közösségekkel.
– Van hobbija? Milyen témájú könyveket, filmeket szeret?
– A bécsi magyar rendezvények látogatása mellett szeretek biciklizni és uszodába járni. Történelemi és kulturális, irodalmi témájú könyveket, valamint természetrajzi leírásokat olvasok szívesen.
– Mire a legbüszkébb életében?
– Büszkén állítom, hogy az egykor főként ’56-os menekültekből álló csoport, majd anyanyelvi közösség és szellemi társulás a munkakedvéből a mai napig semmit sem veszített. Kodály Zoltánnal együtt valljuk, hogy: „A kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Az „Europa”- Club ezen munkálkodik továbbra is. Nem egyszerű, mert a mai fiatalság már nehezen mozgósítható ilyen célokért, de talán nem lehetetlen.
Büszke vagyok arra is, hogy nem alaptalanul került be a magyarság láthatatlan szellemi múzeumába és a Magyar Örökség aranykönyvébe, 2006. október 2-án a szöveg, hogy: „A bécsi „Europa”- Club hűsége 1956 szelleméhez magyar örökség.”
A közéleti elismerések közül talán a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetés oklevele okozta a legnagyobb örömet, amelyet Áder János köztársasági elnök írt alá, 2013. ápr. 17-én.
– Mit jelent Önnek a „haza”?
– A haza fogalma gyökereket és életteret jelent, hol az ember született és nevelkedett. Az anyanyelv meghatározza az ember további életét. Az élet a világ bármely részére sodorja, a szülőhely, hol felnevelkedett, mindig eszébe jut, ha rágondol, szívét melegség önti el és vágyik vissza.
– Mit gondol a magyarságról, a magyar emberekről?
– Két világháborút vészeltünk át, mindkettőben részt vettünk, és vesztesen kerültünk ki belőlük. Az eredmény: az országot lerombolták, nagy emberveszteség, illetve nagy a területveszteség. A nemzet mégis talpra állt. Ebben elsősorban a hazaszeretet segített. Hazát építeni, megtartani csak nemzetben gondolkodó emberek képesek
– Mint szülő, nagyszülő, mi az az útravaló, tanács, amit feltétlenül fontosnak tart átadni a következő generációknak?
– 1958-1962 között az Innsbrucki Magyar Gimnázium diákja voltam, de nem itt érettségiztem. Az iskolát 1962-ben sajnos becsukták, és én akkor kerültem Burg Kastl-ba. Ott érettségiztem 1967-ben. Meghatározó és egy életre szóló indíttatást itt kaptam. Amit Burg Kastl-ban a lelkembe ültettek, azt ma is mint örökséget hordom magamban. Nem volt az más, mint a magyar nemzet szeretete, a magyar kultúra és nyelv tisztelete. Ezeket az értékeket szeretném továbbadni az engem követő generációknak, valamint azt a tapasztatomat, hogy nem elég egyénileg nagy magyarnak lenni, közösségileg is kell munkálkodni.
– Mit üzen így az új esztendő kezdetén a világ magyarjainak?
– Azt üzenem, különösen a szórványban élő magyaroknak, hogy ápolják továbbra is az anyanyelvi magyar kultúránkat és a hagyományainkat.
