Közösségépítők
– Éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1992. szeptember 1-jén települt Erdélyből Ausztriába, ámde ez csak részleges elszakadást jelentett szülőföldjétől, hiszen szívével és szerteágazó munkájával nagyon is otthon maradt. Hogyan tudta ezt a kettősséget a gyakorlatban megvalósítani? Milyen színtereken volt és van jelen Erdélyben napjainkban?
– A gyulafehérvári és a linzi püspök közös megegyezése alapján kerültem Linzbe. Ennek hátterében a két egyházmegye korábban kialakult partneri kapcsolata állt, aminek létrejöttében döntő mértékben közreműködtem. Mindebből következett, hogy ausztriai tevékenységem mellett az otthoni, erdélyi munka is helyet kapott. Maximilian Aichern akkori linzi püspök ezt a testvérkapcsolatot nagyon komolyan vette, ezért egyezett bele abba is, hogy 1994-ben az itteni munkámmal párhuzamosan elvállaljam a gyulafehérvári főegyházmegye pénzügyi igazgatói megbízatását, amit két évig végeztem.
Ausztriába költözésemkor eltökélt szándékom volt, hogy nem szakadok el szülőföldemtől, és minden lehetőséget megragadok arra, hogy ott is teljesítményt mutassak fel. Szerencsés helyzetben voltam és vagyok ma is, mivel ausztriai feladatköreim lehetővé teszik, hogy időnként otthon is tevékenykedjek. Mindig sikerült úgy beosztanom az időmet, hogy mindkét helyen helytállhassak, ami számomra igen nagy örömet jelentett. Jelen lenni a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon felépítésénél – amely létesítménynek kigondolója voltam – vagy követni a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház falainak emelkedését és az ehhez szükséges anyagiakat összekoldulni, mind olyan szívet megdobogtató történések voltak, amelyek ma is, amikor fennállásuk 20. évfordulóját ünnepeljük, elevenen élnek bennem. Jó látni és tudni, hogy negyedévszázaddal ezelőtt érdemes volt megálmodni ezeket a létesítményeket – amelyek ma a főegyházmegye gyöngyszemei – és érdemes volt küzdeni is értük. Nemcsak abban az időben, amikor ausztriai munkám mellett a Jakab Antal Tanulmányi Ház igazgatójaként is dolgoztam, hanem később is gyakran látogattam mindkét intézményt és örömmel teszem ezt ma is.
Otthoni tevékenységem az utóbbi időben inkább a szellemi élet területén zajlik: könyvbemutatók, konferenciák, megemlékezések, különböző évfordulókon való jelenlét, jubileumokon elhangzó beszédek tarkítják életem ottani részét.
– Miben áll osztrák hivatalainak vezetése, és e mellett adódik-e alkalma kapcsolatot tartani az ausztriai magyarokkal?
– Ausztriai megbízatásom a linzi egyházmegyében huszonöt év óta az itt élő idegen nyelvű, tehát nem német anyanyelvű katolikus közösségek lelkipásztori munkájának koordinálására vonatkozik. Idetartoznak az egyházmegyében élő magyarok is, akikkel kezdettől fogva szoros kapcsolatot tartok, gyakran jelen vagyok egyházi ünnepeiken és kulturális rendezvényeiken. Élményszerűek a velük való találkozások, beszélgetések. Ha ráadásul még székelyekkel, földijeimmel jövök össze és szűkebb szülőföldünkről társaloghatunk, a távolság ellenére is otthon érzem magam.
Linzi munkámmal párhuzamosan 2000 óta az Osztrák Püspöki Kar keretében működő idegen nyelvű igazgatóságot is irányítom. Ausztria területén mintegy harminc nem német anyanyelvű katolikus közösség lelkipásztori életének szervezése is a munkaterületem, ami félmillió embert érint. Itt alkalmam nyílik látni ezen csoportok sikereit, örömeit, ugyanakkor szembesülök problémáikkal, kihívásaikkal. Ezáltal az ausztriai magyarokkal és papjaikkal is kapcsolatban vagyok. Több mint százezren vannak a magyarok a különböző tartományokban, többségük Bécsben és környékén, de sokan élnek Burgenlandban, a kismartoni egyházmegyében, valamint az ország déli és nyugati egyházmegyéiben is. Nem hivatalos statisztika szerint az itt élő magyarok kétharmada katolikus, a többiek különböző protestáns egyházak tagjai.
– Az ön figyelme az elmúlt két és fél évtized során éppoly jelentős mértékben fordult a diaszpóra magyarsága felé is. Velük milyen kapcsolatot sikerült kialakítania és milyen formákat öltött a nyugati magyarsággal való együttműködése?
– Ausztria mellett az elmúlt évtizedekben gyakran megfordultam Németországban, Svájcban, Olaszországban és két alkalommal Kanadában is. Élmény volt találkozni az ottani magyarokkal. Nagy igyekezettel ápolom a kapcsolatot a lelkészekkel, akik közül némelyekkel együtt végeztük tanulmányainkat, mások közül pedig többen tanítványaim voltak Gyulafehérváron. Találkozásaink alkalmával megtapasztalom lelkipásztori munkájuk sokszínűségét. Minden alkalommal különösen megérint, amikor arról hallok, hogy vasárnapról vasárnapra több száz kilométert tesznek meg autóval, hogy a közösségekkel együtt ünnepeljék az Eucharisztiát. Az is szívet melengető, amikor arról számolnak be, hogy óriási távolságra is készek elmenni egyetlen olyan beteghez, aki készül a nagy útra, az Istennel való találkozásra, a földön túli életre. Papjaink szerteágazó tevékenysége, nemritkán a kultúregyesületekben való szerepvállalása áldás a diaszpórában élő magyarok számára. Meggyőződésem, hogy jelenlétük nélkül ezekben a térségekben a magyar nyelv, a magyar kultúra gyorsabb léptekkel haladna az elveszés, elmúlás felé. Ezért örvendek, amikor hallom, hogy a Petőfi- és a Kőrösi-ösztöndíjasok fogadószervezetei sorában gyarapszanak a katolikus közösségek.
Az évente megrendezett nyugat-európai papi konferenciák – amelyeken az elmúlt években két alkalommal előadóként lehettem jelen – amellett, hogy a résztvevőket a továbbképzésben is segítik, erősítik a papi összetartozást, hiszen a lelkészek nagy távolságra vannak egymástól. Az esténkénti dalolások, népdalaink, nótáink felelevenítése itt is jó eszköze magyar hagyományaink őrzésének, ápolásának.
Az elmúlt évtizedekben Erdély két nagy püspökére, Márton Áron és Jakab Antal főpásztorokra emlékező eseményekkel öröm volt jelen lenni Münchenben, Stuttgartban, Kölnben, Zürichben, Rómában, Torontóban, Ottawában, Montrealban… és együtt tölteni néhány órát az ott élő magyarokkal. Szentmisék, könyvbemutatók, megemlékezések alkalmával sok könnyező embert láttam, akiknek boldogságot jelentett hallani a szülőföldről, annak múltjáról és jelenéről. Ezt kívánom a Petőfi- és a Kőrösi-ösztöndíjasoknak is: hogy vigyenek örömet a távolban élő honfitársaink életébe-lelkébe, bátorítsák és nagyon-nagyon szeressék őket, mert megérdemlik.
– Ebben a hónapban egy másik fontos évfordulót is ünnepel: szeptember 12-én 45. éve annak, hogy szülőfalujában, Ditróban Márton Áron püspök pappá szentelte. Ha visszatekint, mit lát, negyvenöt papi évében mi volt a legszebb és mi a legnehezebb?
– Legszebbnek elsőként a gyulafehérvári tanári/vicerektori időszakot (1975–1991) említem. Amikor római tanulmányaim (1970–1975) befejeztével Márton Áron püspök kinevezett teológiai tanárnak, nem sejtettem, hogy ezek az évek lesznek életem gyöngyszemei. Tizenhat éven át tanítottam-neveltem, és e mellett a tízévnyi vicerektori időszakom alatt sikerült újjávarázsolnunk a teológia épületeit, sikerült a kornak megfelelő életkörülményeket teremtenünk a szeminaristák, tanárok és alkalmazottak számára. A diákokkal való kapcsolat, a tanítás olyan élményt nyújtott számomra, aminek az emléke örökre megmarad bennem. Ma is jóleső érzés, amikor a volt diákjaim születésnapom, névnapom vagy ünnepek alkalmával köszöntenek, de még inkább a személyes találkozások során kapott visszajelzések igazolják, hogy valóban azok az esztendők voltak papi életem legszebb évei.
Ugyancsak a legszebbek közé sorolhatom a Jakab Antal gyulafehérvári püspök születésének századik évfordulójára (2009) szervezett centenáriumi évet, amikor egy év leforgása alatt 5 ország 13 egyházmegyéjében 43 településen összesen 72 különböző, a magam és társaim által szervezett és megtartott emlékprogram alkalmával beszéltünk arról a püspökről, aki Márton Áron utódaként megalkuvás nélkül vezette az egyházmegyét és azt átvezette a diktatúrából a szabadságba. Hasonlóan szép volt mindaz, amit Márton Áron püspökké szentelésének 75. évfordulója alkalmával (2014) szerveztünk, eljutva egészen Kanadáig. Úgyszintén szép az életemben mindaz, amit 2016-ban, a Márton Áron Emlékévben tehettem és tehetek, amikor előadásaimban felidézem az „emberkatedrális” püspökkel kapcsolatos emlékeimet (Illyés Gyula írónk nevezte őt így).
A legnehezebb az új élet elkezdése volt itt Ausztriában, tanítás és diákok nélkül. Évekbe tellett, amíg eljutottam oda, hogy egy-egy gyulafehérvári látogatásom nem volt számomra szívszorító, nagyon mélyek ugyanis a teológiához fűződő emlékeim, élményeim. Ennek a nehézségnek a feloldásán tudatosan dolgoztam, nem feledkezve meg arról, hogy ott kell teljesítenem, ahová a Gondviselés állított. És mivel az itteni munkám mellett otthon, Erdélyben is dolgozhattam, a „legnehezebb” szép lassan mögöttem maradt.
– Az ilyen jelentős évfordulók nemcsak a vissza-, hanem az előretekintésre is alkalmat adnak. Milyen rövid és hosszú távú terveket sző a gondolataiban ez idő tájt?
– Az „Ember tervez, Isten végez” szellemében óvatosan lehet tervezni, különösen, ha arra gondolok, hogy jövő év első felében hetvenéves leszek. De mivel mindig szerettem az eseményeket számokra alapozni, most a gondolataim a következő öt évre irányulnak. Első tervem, hogy jövő évi születésnapom alkalmával újabb könyvemmel jelentkezzem. Az elmúlt évekbeli írásaimat szeretném kötetbe foglalni, új témákban születő gondolatokkal kiegészítve. A jövő évet így a hét évtizedért való hálaadás, találkozások, az ezzel kapcsolatos események fogják meghatározni. Természetesen végzem tovább az eddigi munkámat, beleértve az otthoni szellemi tevékenységet is. Ha Isten éltet és ad egészséget és erőt, 2021. szeptember 12-én aranymisés leszek, vagyis pappá szentelésem 50. évfordulójához érkezem. Ugyancsak szellemi munkának a gyümölcsét szeretném akkor is letenni az asztalra.
De addig még van öt év, ami reményeim szerint továbbra is a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyarokkal való szoros kapcsolatban és együttműködésben telik majd el.
Varga Gabriella
