Közösségépítők
„Az igazat megmondva bevallom, nem változtatnék semmit az életemen. Nem bántam meg a döntéseimet, ugyanúgy tennék, lépnék előre életemben, ahogy akkoriban és folytatnék, folytatok is mindent úgy, azzal a mentalitással, azokkal az elvekkel, ahogy elindultam utamon.”
Majd a sorsdöntő, meghatározó évek kapcsán először Gombosról, és a szülőfalujában eltöltött időről mesél.
Édesanyám tanított meg arra, hogy a kultúrát tisztelni, követni kell, és ennek örülök, hálás vagyok neki. Szüleimnek és támogatásuknak köszönhetően 5 éves koromtól kezdve 22 éves korig voltam tag a gombosi Arany János Egyesületben. Nagyon sokat jelentenek számomra a családomtól és a szülőfalumtól kapott értékek, megalapozták az én törekvéseimet is.
Mikor horvát városba kerültem nem tudtam horvátul, csak az alap dolgokat, általánosságokat. Mikor ide kerültem, akkor kezdtem el tanulgatni.”
Úgy tudom nem sokkal Vukovárra érkezése után találkozott férjével. Hogyan ismerkedett meg vele a kezdet kezdetén, a nyelvi korlátok nem okoztak gondot?
Mosolyogva meséli, hogy…
…a szerelemben minden lehetséges. Ha kellett, mi, Marijoval kézzel-lábbal is mutogattuk az elején, bevallom, szerelem volt első látásra.
Én képen láttam őt meg először, az unokatestvére velem dolgozott a gyógyszertárban, egy lakodalomba hozta el a képét… Kérdeztem, hogy ki ő? Foglalt-e? Mondták, hogy van barátnője. Akkor még nekem is volt udvarlóm, de nagyon foglalkoztatott a kép után. Egy évre rá találkoztunk személyesen is, besétált a gyógyszertárba, mindjárt megbeszéltük a randevút is. Az első találkozónkról elkésett, én meg ott hagytam a megbeszélt helyet emiatt. Aztán másnap a gyógyszertárban reggel már felhívott, hogy elnézést kérjen, és hogy megint találkozzunk, de akkor már fél órával az időpont előtt ott várt engem. Egy-két hónapra rá már jegyesek voltunk, hat hónap múlva megtartottuk a lakodalmat is.
35 év telt el azóta, szeretetteljes, boldog házasság a miénk. Ő a magyar kultúrát, az én kultúrámat is szereti, átveszi, vonzza őt. Szeret énekelni, táncolni, megtanulta nótáinkat.
A férjem és a fiam is, ők hozták fel, támogattak abban, hogy megalakítsuk a magyar egyesületet Vukováron.”
1991. Kitört a háború, Vukovár ostrom alá került. Az átélt katasztrófa után Zágrábba kerültek, a menekülő éveiket ott töltötték. Megfogalmazódhat a kérdés mindenkiben, hogy a háború szörnyűségeit, az elvesztett életeket látva miért tértek végül vissza Vukovárra…
Többször is mondtam magamnak, hogy soha többet nem jövök ide vissza. Aztán 1997-ben a békés reintegráció után megtudtuk, hogy Vukovár felszabadult, és hogy eljöhetünk ide körülnézni. Mindezt követően pontosan 1998. január 17-én tértem vissza először Vukovárra, majd ezután először mehettem el a kis falumba Gombosra is, hullottak a könnyeim…
A szüleim is itt laktak Vukovár közelében, az ingatlanunk, a föld, mindenünk itt volt, muszáj volt tehát visszatérnünk a településre… Kire hagytuk volna ezeket? Ki segített volna a szüleimnek?
2003-ig nem tudtunk ténylegesen visszaköltözni, ingáztunk Zágrábból. Először rendbe kellett mindent tennünk. Szüleim segítségével kitakarítottuk, eltüntettük a háború nyomait, a robbanószereket, a törmelékeket. Majd a tisztítás, a gaztalanítás után építhettük újjá a lakásunkat, az udvarunkat. Végül 2003-ban beköltözhettünk otthonunkba. Ekkor a fiunk, Alen már egyetemista volt, míg mi visszajöttünk, ő folytatta a tanulmányait a fővárosban.”
A megpróbáltatások és a visszaköltözésük után sikerült ismét felvenni a kapcsolatot régen látott családtagokkal, barátokkal. Hogyan és kinek a hatására, támogatásának következtében kezdte el ténylegesen a vukovári magyarságot felkutatni?
Hugyik Imre és felesége, a gyermekkori, Gombosról származó barátnőm, Irénke a dályhegyi magyar egyesületüket már 2000-ben megalakították. Ők mesélték, hogy milyen jól működik közösségük, úgy érezték valami jót, maradandót alkottak, és már nincsenek egyedül. Közösen gyakorolhatják magyar hagyományaikat, segítséget, támogatásokat kapnak ernyőszervezetük, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK) segítségével. Velük beszélgettem először körvonalazódó ötletemről, ők erősítették meg gondolataimat. Majd elhívtak magukhoz 2007-ben a báljukba, ahol megismerkedtem Jankovics Róberttel, a HMDK ügyvezető elnökével, aki szintén támogatott ötletünkben, a vukovári magyar közösség megalapításában. Férjem és fiam, ahogy már említettem, mellettem álltak ebben az esetben is.
A sok megbeszélést és utánajárást követően 2008. február 7-én volt az alakuló ülésünk. Papp Irénnel, barátnőmmel és az unokatestvéremmel, Gadánec Józseffel hárman hoztuk létre az egyesületet. Az alkalmon a Hugyik házaspár és Jankovics Róbert is jelen volt, így a HMDK alatt szerveződtünk mi is.
Április 27-én volt az első magyar találkozónk, az előzetes, 2007-es választási felméréseknek köszönhetően tudtunk címlistát összeállítani a magát magyarnak valló lakosokról. Mindenkinek küldtünk meghívót, az első találkozónkra közülük 30-40 fő jött el.
Akkoriban a vukovári polgármesterasszonyon keresztül tudtunk helyiséghez jutni, a Hadirokkantak Egyesülete segítségének hála, egy termet kaphattuk gyűléseinkhez, melyet hetente egyszer két óra hosszát használhattuk. Ettől kezdve minden héten kedden találkoztunk, és délután 5-7-ig beszélgettünk, énekeltünk, táncoltunk.
Tartalmas, rendezvényekkel, megjelenésekkel teli év volt 2008 számunkra. Szülinapokat, megemlékezéseket, házassági évfordulókat tartottunk, koncerteken, karácsonyi ünnepeken vettünk részt. Összejövetelekkor énekeket tanultunk, eleinte még csak csárdás dalokat énekeltünk, aztán szépen lassan gyakoroltunk és tanultunk mást is. 2008-ban kiállításunk illetve magyar néptáncestünk is volt már. 2008. november 14-én tartottuk az első vukovári koszorúzást, már ekkor megtisztelt minket a nagykövet úr és a konzul úr is jelenlétével.
Milyen cél vezérelte abban, hogy ilyen nagy volumenű és sok energiát felemésztő munkába belevágjon?
A célom az volt, hogy megmaradjon a magyarság, és az, hogy valamit magam után is tudjak hagyni az életben. Azt hiszem ez a törekvésem a háború miatt alakulhatott ki bennem, hiszen elpusztult az ostrom után mindenünk. De nem az érték és tárgybeli dolgok elvesztése fájt a legjobban. Láttam borzasztó dolgokat, láttam, hogy egy ember mennyire tud gyűlölni, hogy milyen könnyen és örömmel elveszi egy másik személy életét is. Én megfogadtam, hogy soha nem fogok gyűlölni, a szeretetet helyeztem az előtérbe. Elfeledni nem lehet, de meg kell tudni bocsátani a sok szörnyűséget. A szeretet tud kicsit segíteni abban, hogy az embernek a lelke ne fertőződjön meg a gyűlölettől.
A gyűlölet ellen harcolok, a szeretetért, hogy szívünk, lelkünk szeretettel legyen tele, mert így tudunk előre haladni, minden gondunkat, bajunkat le tudjuk küzdeni. Higgyenek ebben, a gazdagság, a vagyon, az hogy hány száz ruhánk van és milyen tárgyaink, eszközeink semmit sem jelentenek, mert az emberi szeretet a legfontosabb. Nekünk mindenünk volt, nem szenvedtünk hiányt semmiben, de fél óra elteltével csak annyi ingóságom és „értékem” maradt, ami rajtam volt. De a legfontosabb, az emberségem, szeretetem, hitem megmaradt.
Céljának megfelelően, 2008 óta az egyesület állandóan gyarapszik. A tagok, a létszám növekedése mellett 2013-ban saját házzal is bővült az egyesület, mely azóta megújult, teljesen felépült, megszépült a támogatásoknak és a tagok erőfeszítésének, munkájának köszönhetően. Kicsit meséljen a saját otthon megvalósításához vezető útról!
2013 előtt Répás Zsuzsanna, akkori nemzetpolitikáért felelős államtitkár és Pirityiné Szabó Judit, az Államtitkárság főosztályvezetője eljöttek hozzánk több alkalommal is. Akkoriban jelentettük, hogy szükségünk lenne egy otthonra, ekkor már több mint 100-an voltunk a közösségben, és kinőttük a gyűlésre használt termet. 2013-ban Magyarországtól kaptunk támogatást egy ház és a telek megvételéhez, majd még abban az évben a kapott projekteknek, pályázati összegeknek hála nekiálltunk szigetelni is. Magyarország mellett a HMDK, Vukovár-Szerém megye és városunk is segített az újulásban.
A magyar házunk fele jelenleg tájházként működik, a másik része hétköznapi és rendezvényekkel kapcsolatos igények esetében is használható. A célunk az volt, hogy élettel töltsük meg az új tereinket, és mindenki örömét lelje benne, otthon érezze magát, használhassa.
A ház mellett számos kitüntetést, díjat kapott az egyesület, és külön elismerésekben részesítették Önt is. A magyar közösségek megbecsülik, támogatják, követik, felnéznek Önre. Mi a titka?
Az előbbiek során elmondott, „Szeretettel győzedelmeskedni!” elvet követtem és követem mind a mai napig a saját életem és a közösségünk esetében is. Emellett a nyíltság, barátságosság, őszinteség és a megbízhatóság is a vezetők számára kiemelendő értékek. Nem szeretem cserben hagyni az embereket, csalódnék önmagamban, ha becsapnék vagy magára hagynék valakit, nem bírom az ilyet elviselni. Ahogyan Ön is említette: valóban igyekszem tyúkanyóként működni…”
2017-et írunk, milyen célokat tudna megfogalmazni az egyesület számára jelenleg? Hová, merre tudna haladni?
Egyrészt úgy gondolom, hogy a közösségünkben az első és legfontosabb dolog az utánpótlás megszerzése, összeszedése. Akikkel sikeresen megalapítottuk a szervezetet, ők velem együtt öregedtek. Fiatalok azonban nagyon kevesen vannak. Törekednünk kell arra, hogy széppé, vonzóvá tegyük gyermekeink, unokáink számára az otthonunkat, melyet mi építettünk, dédelgettünk, álmodtunk meg.
Másrészt idős tagjaink megmaradt éveit szeretném széppé, tartalmassá tenni. Fontosnak tartom, hogy ők barátok között legyenek, ne legyenek egyedül. Sokuknak már nincs vagy nem a közelben él a családja, és a közösségünk nyújtja számukra a rokonságot. Szebbé, tartalmassá, szeretetteljessé kell tennünk a napjaikat.
Saját érzéseim végett pedig még azt mondanám, hogy sajnos nagyon kevesen vannak itt Vukovár - Szerém megyében, akik magyarnak vallják magukat. Viszont én igazán nagyon szeretném, ha a magyar szó megmaradna itt Vukováron utánunk is. Annak örülnék továbbá a legjobban, ha az én távozásom után is megmaradna, tovább élne a vukovári magyar bálunk, mely egy gyönyörű és tartható hagyománnyá nőtte ki magát, és melyet büszkén vallok az egyesület gyermekének…”
Interjút készítette: Mandácskó Eszter, 2017.03.17.
