Közösségépítők
Kérem, meséljen egy kicsit arról, hogy hogyan kerültek Németországba, hogyan indult az életük a müncheni emigrációban!
A szüleim 1949 februárjában menekültek. Édesapám politikus volt, ebben az időben már őt és képviselőtársait körözte az ÁVO. Többük az elfogatás elől külföldre menekült; édesapám akkori menyasszonyával, édesanyámmal indult nyugatra. Édesapám úgy vélte, hogy az emigrációból is jó szolgálatot tehet hazájának. Miként Salzburgba érkezett, felvette nyugatra menekült politikus barátaival a kapcsolatot, és máris folytatták politikai tevékenységüket.
Szüleim megélhetésükért kezdetben mindenféle munkát elvállaltak: édesapám raktáros volt a postán, később pedig egy amerikai házaspárnál házmesterként, édesanyám pedig házvezetőként dolgozott. Amikor bátyám és én születtünk menekülttáborban éltek Münchenben.
1951 végén került édesapám a Szabad Európa Rádióhoz, ahol édesanyám is ideiglenesen dolgozott.
Gyerekfejjel miként élte meg a „Szabad Európás” légkört?
A „Rádiósház”, amiben laktunk otthont nyújtott nagyon sok, különböző nemzetiségű családnak, mely családok egyik kenyérkeresője a Szabad Európa Rádiónál tevékenykedett. Emlékszem, a házban éltek: amerikaiak, csehek, románok, lengyelek – otthon, a családban mindenki az anyanyelvét beszélte. Az udvaron, mi gyerekek egymással vagy németül, vagy angolul beszéltünk. Az sosem volt kérdés tárgya, hogy milyen nyelvet beszélnek a szülők gyerekeikkel, természetesen az anyanyelvükön kommunikáltak. De az sem volt kérdéses, hogy mindenkinek meg kell tanulni a befogadó ország nyelvét. Probléma nélkül mindenki beszélte az anyanyelvét, emellett még németül, sőt angolul is megtanultunk. Manapság sokszor hallom „frissen” kivándorolt anyukáktól, hogy nem akarják óvodás-, iskoláskorú gyermeküket az „anyanyelvükkel” túlterhelni, összezavarni. Ezt az aggodalmat nem tudom osztani: a tapasztalat azt mutatja, hogy egy gyerek párhuzamosan több nyelvet is képes elsajátítani, ha konzekvensen egy meghatározott nyelv egy adott személyhez van kötve.
És miből állt a müncheni „magyar élet”?
Gyerekként –mivel négyen voltunk testvérek– édesanyánk karácsonytáján betanított betlehemes játékot, amivel a magyar családokat jártuk Münchenben. Édesapám, bátyám és az öcséim húsvétkor - jó magyar szokás szerint - jártak a magyar családokhoz locsolkodni.
Az ünnepeket leszámítva is volt rendszeres „magyar elfoglaltságunk”. Minden szombaton délután jártunk magyar iskolába; bevallom nem valami lelkesen. Később cserkészkedtünk, és nyári táborokon vettünk részt. Minden vasárnap magyar mise volt, amit rendszeresen látogattunk, ez jó alkalom volt arra is, hogy a többi magyar családdal találkozzunk.
Édesapám a Szabad Európa Radió magyar szerkesztőségének munkatársa volt, így ez által is volt „magyar kapcsolódási pont”. Emellett ő szervezett több ízben egyetemi előadásokat, hétvégente politikai továbbképzéseket, valamint részt vett különböző emigráns szervezetek munkájában, a Pax Romana megalakulását követően pedig abban is aktív szerepet vállalt.
1955-ben édesanyám elvállalta az „Ich denke oft an Piroska “ című filmben a tánc jelenetek koreografálását és betanítását. Mivel a néptánccsoportjában nem volt elég táncos pár, az üresen maradt helyet a bátyámmal, Andrással és velem „töltötték ki”.
Így jött létre az első emigrációban működő, müncheni magyar néptánccsoport, amit az 56-ban nyugatra menekült fiatalok száma megduzzasztott. A tánc mindenkinek segített a honvágy leküzdésében.
A filmfelvételtől kezdve a magyar néptánc lett a mindenem. Rendkívül érdekeltek a népviseletek, népi szokások és a népdalok. Édesanyámnak nagyon fontos volt, hogy ne csak az egyes tájegységek tánclépéseit adja át nekünk, hanem a hozzátartozó népviselet jellegzetességeit, népdalokat, népi szokásokat is megismerjük, az ahhoz szorosan kötődő kulturális, elméleti háttérrel. Fontosnak tartotta, hogyha már a tánclépéseket ismerjük, akkor tudjuk azt is, hogy hol, mikor, miért és hogyan táncolt a falusi nép. Pesovár Ernő és Molnár István koreográfus és néptánckutatók, akiktől édesanyám személyesen is tanulhatott, nagy hatással voltak rá.
Hogyan került a legendás Kastli Magyar Gimnáziumba?
Münchenben láttam a kastlis diákok Háry János előadását, ami annyira tetszett, hogy kijelentettem szüleimnek, hogy Kastlba szeretnék iskolába járni, mert van tánccsoportja és énekkara. Az nem zavart, hogy otthonról el kell menjek, és internátusba kerülök. Később a testvéreim is ide jártak. Én kilenc évig jártam a Kastli Magyar Gimnáziumba, ott is érettségiztem. Hogy ezt a 9 évet ott le tudtam húzni, abban nagy segítséget nyújtott az, hogy a tánccsoporttal és énekkarral Európa szerte felléptünk. Felejthetetlen élmény maradt a szereplésünk 1968-ban Párizsban. Nyugodtan mondhatom, hogy az iskolának is érdeme, hogy magyarságomat megtartottam.
Miként alakult az élete az érettségit követően?
Münchenbe jártam egyetemre, angol-földrajz szakos középiskolai tanárnak tanultam. Ezekben az években bekapcsolódtam, illetve részben át is vettem édesanyámtól az anyák napi, pünkösdi, karácsonyi ünnepek szervezését. Ezekre a rendezvényekre a mai napig nagy szeretettel gondolok vissza. Az egyetemi éveimet aztán Aachenben fejeztem be, mert oda mentem férjhez. Az egyetem elvégzését követően elköltöztünk Essenbe, ott születtek meg a gyerekeim.
Essenben is részese lettem a magyar életnek, szombatonként magyar óvodába vittem a gyerekeimet. Az ottani ismeretségekből nőtte ki magát a néptánccsoport, amit én szerveztem.
Gyerekeimmel mindig magyarul beszéltem, akárcsak a szüleim és az apósom, Jákli István. A férjem ért magyarul, mégis tekintettel rá az ő jelenlétében németül beszéltünk és beszélünk. Mindhárom gyerekem megtanult magyarul, Eszter lányom –mivel ő hosszabb időt töltött Magyarországon-, beszél a legjobban.
Hogyan került az Alumniba és annak elnöki posztjára?
Az Alumni 1972-ben alakult, azonnal tagja lettem, de miután előbb Aachenbe majd Essenbe költöztünk, így nem voltam aktívan részese az egyesület ténykedéseinek. Ez akkor változott meg, amikor 1994-ben újra Bajorországba, Nürnberbe költöztünk. Ekkor rendszeresen eljártam Pünkösdkor Kastlba. A Pünkösd mindig is jelentős volt Kastliban: ballagással összekötött ünnepség, misével, műsorokkal, fellépésekkel tarkítva. Persze engem ekkor már nemcsak a magyar misék vonzottak, hanem az is, hogy ekkor találkoztam régi ismerősökkel, osztálytársakkal.
Az iskola 2006-os bezárását nagy szomorúsággal vettem tudomásul, nagy kár érte. Ezt nem csak a nosztalgia mondatja velem; német származású tanár kollégáim és ismerőseim is nagyon pozitívan, tisztelettel nyilatkoztak az intézményről.
2016 Pünkösdjén – a korábbi évekhez hasonlóan-, elmentem Kastliba. Ekkor az Alumni akkori vezetősége felkért, hogy legyek az egyesület elnöke, melyet két évre elvállaltam.
Jelenleg az Alumni elnökeként azon fáradozom az elnökség néhány tagjával, hogy a hagyományos pünkösdi összejövetelünket megszervezzük. A nehézséget az jelenti, hogy a bajor állam az egykori iskolánk épületét rendőrtiszti főiskolává alakíttatja át, ezáltal sok új szabályozás, tiltás lépett és lép érvénybe a jövőben. Jövőre a 2018-as nagy ívű kastlis világtalálkozó megszervezése a célunk, melyre a világ összes pontjáról várjuk egykori iskolatársainkat. Lelkesen dolgozunk a lehetséges megoldásokon és kivitelezésen!
Készítette: Munkácsy Katalin Fruzsina
2017. április 27.
